Ahogy az előző bejegyzésekben próbáltam érzékeltetni, az ószövetségi narratívák által kirajzolódó Isten-profil nem pusztán, sőt nem elsősorban teológiai kérdés, hanem sokkal inkább mélyen emberi ügy. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem azért tipródunk rajta, hogy valláserkölcsi csomókat bogózzunk ki vagy dogmatikai kérdéseket tisztábban lássunk (noha lehet ilyen hozadéka is a gondolkodásnak), hanem mert személyesen érint bennünket, emberi mivoltunk és megélésünk legmélyebb pontjain.
Miért hozom ezt a példát? Természetesen nem azért - mielőtt valaki elementáris erővel felháborodna -, mert Jahvet egy diktátorhoz akarom hasonlítani. Másról van szó, mégpedig arról, amilyen logikával egy adott vallási rendszer működik.
Amikor kívülről szemlélünk egy rendszert, szinte képtelenség elfogadni azokat a jelenségeket, melyek a rendszeren belül teljesen normálisnak és természetesnek tűnnek. Elképesztően felháborító látni, ahogy muszlimok parádéznak európai tereken és utcákon, azt ünnepelve hogy zsidó emberek és gyerekek meghaltak Izraelben. Viszont a "mi rendszerünkön" belül sokakat egyáltalán nem hoz zavarba, amikor hasonló jelenségek fordulnak elő. Akkor az ünneplés is természetes, hiszen "a mi Istenünk legyőzte ellenségeit", és muszáj volt elpusztítani a filiszteusok gyerekeit és csecsemőit is, mielőtt Izrael bármit eltanult volna ezektől a népektől.
Tehát röviden: ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes. Közben nem gondolunk bele abba, hogy Allah katonái ugyanezt gondolják rólunk, a mi rendszerünkről, és bizony nekik is megvannak a maguk teológiai magyarázatai a gyerekgyilkolászásra, melyek az ő rendszerükön belül meglehetősen konzekvensnek, logikusnak, a saját meggyőződésük alapján plauzibilis cselekedetnek tűnhetnek. Létezik ám muzulmán üdvtörténet is, iszlám túlvilággal, muszlim üdvösséggel és kárhozattal, valamint Allah személyével, aki az "irgalmas és könyörületes".
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a különféle borzalmas eseményeket soha nem önmagukban értékeljük, hanem mindig hozzámérjük a saját vallási rendszerünk logikájához - s ha ezen a mérlegen megáll, akkor nem lesz vele probléma, haljon meg akárki, folyjon bármennyi vér, hulljon bármennyi fej a porba. Így aztán oda jutunk, hogy amit a Hamász csinál Izraelben az súlyos erkölcsi kérdés és emberiségellenes bűntett lesz, amit azonnal meg kell állítani, amit pedig Izrael csinált az Ószövetségben, az alapvetően teológiai kérdés, ahol a Biblia tekintélye a tét, de egyébként nincs vele komoly probléma.
A zavar akkor kezdődik, ha valaki egy rendszeren belül állva is érzékelni kezdi az efféle disszonanciát. Sőt, még érdekesebb fejlemény, ha elkezdenek mutatkozni bizonyos tendenciák a rendszerben, melyek mintha szembehaladnának az addigi iránnyal és alternatív javaslatokat hoznak a felszínre. Ha ez a rendszer politikai jellegű, akkor ezekből tipikusan forradalmak és szabadságharcok szoktak kirobbanni, melyek végül valamiféle rendszerváltásba fordulnak át. A kereszténységnél azonban nyilvánvalóan szóba se jöhet ilyesmi. Az Ószövetséget nem lehet "rendszerváltani". Tulajdonképpen soha nem érettem azokat, akik könnyedén "kidobják" az Ószövetséget: ha konzekvensen gondolkodnának, ilyen esetben ki kellene dobniuk az Újszövetséget is. Az nem úgy megy, hogy a hit egyik fele nem kell, ami számomra túl véres, a másik fele pedig jöhet, mert az szimpatikus. A kettő szorosan összetartozik, vagy ahogy Augustinus mondta, az "Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva".
Mi legyen akkor tehát? Nem akarjuk kidobni az Ószövetséget, de nem akarjuk "elszellemiesítve" sem értelmezni azt, amivel annyira meggyengítjük a szöveg belső rétegeit, hogy az teljesen súlytalanná válik. Mindemellett ma már ott tartunk, hogy a saját rendszerünkön belül is töri a kavics a cipőnket, nehezen tudunk megbékélni a patakzó vérrel és leginkább azzal a képzettel, hogy Isten jóváhagyó áldásával halnak meg brutálisan emberek.
Innentől azt hiszem nagyon szubjektív leszek. Ahogy az elmúlt héten ezeken a kérdéseken tipródtam, valahogy jobban megértettem néhány dolgot. Meglehet, az olvasók jó részének ezek már amúgy is tiszták és világosak voltak. Szeretném azért ezeket megosztani minden engem olvasóval, felvállalva a kockázatot, hogy az őszinteségem engem is sebezhetőbbé tesz.
Az egyik, amire rá kellett döbbennem, hogy bár sokszor zavar Isten "erőszakossága", mégsem tudok valahogy lemondani róla. Mutatok egy virtuális példát, ami nem a való életből származik: amikor azt látom, hogy Denzel Washington alaposan elintézi az olasz drogmaffia tagjait a Védelmező 3-ban, a másodperc törtrészére sem érzek irántuk semmiféle sajnálatot. Fel sem merül bennem, hogy itt micsoda embergyilkos kegyetlenkedésről lenne szó - amit érzek, az inkább az igazságérzetem helyrebillenése. Most nem az a lényeg, hogy "csak egy filmről beszélünk": a film persze virtuális valóság, de az általa okozott érzés nagyon is valós. Egyszerűen azt tapasztalom, hogy van bennem egy igény arra, hogy egy kártékony, pusztító és romlott rendszert valami kívülről jövő nagyobb erő alaposan rendbe tegyen. Igen, ha kell, még erős eszközökkel is. Nyilván ez nem magyarázat mindenre. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy amennyire sok kérdőjelet vet fel az erőszak, annyira az is hagyna maga után kérdőjelet, ha adott esetben nem lenne erőszak valami még rosszabb megfékezésére. Ha ebből a perspektívából szemlélődünk, akkor nemcsak az a kérdés jöhet felszínre, Isten miért tette amit tett az Ószövetségben, hanem az is, hogy mi lehetett az oka, hogy pont ezt és így kellett tennie?
A másik, hogy bizony teljesen szubjektív és történelmi viszonylatban szemlélve nem is egyértelmű pontosan mi töri itt a borsot az orrunk alá. Ha valaki arra hajlik, hogy kukázza az Ószövetséget mert az nagyon véres, az vajon mit tett volna például a középkori egyház kontextusában? Talán nem vesszük észre, de akkor a viták egy része bizony arról szólt, hogy az Újszövetséggel vannak problémák, mivel túlságosan megengedőnek tűnik bizonyos kérdésekben. Jézus sokat beszél a szeretetről, megsimogatja a fejeket, ölelgeti a gyerekeket. Kevés az ítélet, kevés az isteni dörgés, a felülről jövő rendrakás. Tehát akkor: dobjuk ki az Újszövetséget? Észre kell vennünk, hogy a társadalmi gyomor emésztőképessége nem feltétlenül volt mindig ugyanolyan - ez pedig azt is jelenti, hogy talán akkor nem a mi gyomrunk kell legyen a mércéje annak, mi kell nekünk a Szentírásból és mi nem.
A harmadik, és szerintem ennél fontosabb gondolat már egészen Jézushoz vezet el. Őszintén szólva minden igazságigényemmel együtt is messze áll tőlem, hogy az ellenségeimet elpusztítsam, mert utálom a fizikai erőszakot, sőt alaphangon ellenzem azt. Ha Isten olyasmit kérné tőlem - nyilván ez nonszensz gondolat, mert nem fogja -, hogy menjek és öljek mai "amálekitákat" (bárkik is legyenek azok), valószínűleg nem tudnám megtenni. Igen, akkor sem, ha Ő kéri ezt tőlem. Arra hivatkoznék, amit Gregory Boyd rendkívül szellemesen fogalmazott meg kiváló könyvében: a kereszténység nem karddal harcol, hanem törölközővel - vagyis inkább lábakat mos, de nem akar bántani. Rossz hívő lennék ilyen helyzetben? Talán igen. Soha nem is gondoltam magam "jó hívőnek". Egyszóval, messze áll tőlem az ellenségeim eltiprása. De azt is be kellett látnom, legalább ilyen messze vagyok a másik pólustól, azaz attól is, hogy szeressem az ellenségeimet. Jézus azt kéri és világosan arra teszi a hangsúlyt, hogy az én személyes "amálekitáimat" tudjam az Ő szeretetével szeretni. Töredelmesen beismerem, hogy ettől is nagyon messze vagyok.
Úgy fest a dolog, hogy mind az ellenségeim bántása, mind az ellenségeim szeretete jelenleg távoli pont számomra. Viszont hozzá kell tennem: csak az utóbbi irányába vagyok nyitott, csak az ellenségszeretet kapcsán érzek magamban hiányt, a másik út teljesen elképzelhetetlen számomra. Egész biztosan benne van ebben, hogy én "puhány" valaki vagyok a bárdolatlan, kemény és öléshez szokott ókoriakhoz képest. Az is benne lehet, hogy adott körülmények között mégis tudnék ártani az ellenségemnek. De ami leginkább benne van, hogy a sztenderd irányt mégis az ellenségszeretet felé keresem. Talán ezért is tűnnek még a véresnél is véresebbnek a régi történetek?
Köszi az írást, visszhangoznak bennem is a dilemmáid.
VálaszTörlésAz egyes ponthoz csak annyi, hogy bár van bennünk egy jogos (és szvsz az istenképűségünket tükröző) igény az igazságos ítélet iránt, és ez így van jól, a helyzet ugye attól bonyolultabb, hogy látszólag ártatlanok is áldozatul esnek az Ószövetségben Isten parancsának. Persze teológiai értelemben tudjuk, hogy senki nem ártatlan, de talán ehhez a kérdéshez lehet nem csak az igazsági iránti igényen keresztül, hanem Isten irgalmán keresztül is közelíteni. Persze sántít az is, hogy a meggyilkolt gyerekek így legalább nem vitték tovább a Molok-kultusz csecsemőégetéseinek a traumáját és az erőszakos, istenellenes rendszer maradványait, mert még így is álságosnak tűnik azt mondani, hogy a halál így ilyen és olyan szempontból jobb volt számukra, mint az élet... de itt jön be az előző bejegyzés alatt felvetett perspektíva, hogy talán az a bizonyos életen túli lét, ha Isten olyan, amilyennek gondoljuk, valóban végtelen boldogságot rejteget az ártatlanok számára. De meglepődnék, ha ezekkel az ókori izraeliek a csata és a vérgőz hevében szent törekvéssel tisztában lettek volna (pláne az alapján, amit a Seollal kapcsolatos gondolatvilágról látunk az ószövben).
A kettes ponthoz annyi, hogy a gyomrunk valóban kevésbé bírja ezeket, mint korábbi korokban, de ez egy pszichológiai tradeoff is egyben. Kiegyensúlyozottabb társadalmunk van (aha, a hangulati zavarok egyre nagyobb terjedése éppen ezt mutatja) egészségesebb egyénekkel, cserébe kisebb (vélt) rezilienciával, mint amivel előző korok emberei éltek. Nem biztos, hogy ez jó, mert a pszichológiai jóllét máza alatt ott van a rothadás, és a nehézséggel/erőszakossággal szembeni irtózásunk következménye, hogy bizony elszoktunk az élet nehézségeitől. Persze a népirtás azért elég outlier az "élet nehézségei" kategóriában is... De talán éppen ennek kellene rámutatnia, hogy a moralitásról alkotott fogalmainknak nem biztos, hogy az érzelem-vezéreltség a leghasznosabb szövetségese. Másképp: nem biztos, hogy attól morális valami, hogy kellemes érzelmeket hoz fel bennünk, és nem attól immorális valami, hogy irtózunk tőle.
És még a harmadikhoz:
TörlésJézus azért csavar az egész rendszerben, mert megint ezt a fene túlvilági perspektívát hozza be az igazságosság iránti igény kérdésébe: ha Jézus szenvedte a bűnös büntetését, az én bosszúm rajta igazságtalan, hiszen megtörtént a "bosszú"; ha maga szenvedi majd az örök büntetést, az én bosszúm fölösleges. Bárhogy is akarok én igazságot szolgáltatni, Isten jogkörét veszem át, csak épp Isten mindentudása és bölcsessége nélkül, vagyis csak rosszul tudok igazságot szolgáltatni - ez pedig épp Isten igazság melletti elköteleződését "csorbítja". Kissé ez is kellemetlen a modern keresztény fülnek, de szvsz Jézus azért is parancsolhatja, hogy szeressük ellenségeinket, mert persze, így lehet, hogy magához Istenhez kerülnek közelebb, és persze, így lépünk abba a szerepbe, ami a teremtettségünkből és üdvtörténeti feladatkörünkből fakad, de végső soron talán ezek elsősorban miattunk vannak (hogy azzá formálódjunk, akinek Isten látni szeretne) és nem azért, mert Isten az ítéletkor is szeretettel fog a bűnösök felé fordulni. Tehát nem biztos, hogy azért kell szeretnünk, mert ez igazságos, hanem inkább azért, mert így válunk mi igazzá, míg Isten maga majd gondoskodik az igazságról.
Attila, remek felvetések, köszönöm! Akkor én is csak a beszélgetés kedvéért röviden hozzászólok a pontjaidhoz:
Törlés1. Szeretem, ha valaki nyilvánosan magával vitatkozik. :-) Látható, hogy bár mondasz magyarázatokat, magad is megtorpansz, hiszen nem tűnnek ezek igazán elégségesnek. Nos, ez a megtorpanás pont az, amit én hiányolok emberekből. Amit írsz tartalmilag, az már abszolút keresztény recepciója az ilyen textusoknak. Ki van zárva (ahogy említed), hogy az izraeliták harc közben ilyesmikre egyáltalán gondoltak volna. Eleve a túlvilágképül (Seol) sem nagyon tette ezt lehetővé. Azaz a dilemma a felszínen marad - azzal a kérdéssel és némileg paradoxon-jellegű jelenséggel viszont lehet hogy foglalkozok még, miszerint (1) mindenki bűnös, (2) vannak ártatlanok és a Biblia "igaz embernek" nevez egyeseket.
2. A második pontodhoz: itt is teljesen egyetértek az okfejtéseddel, különösen a konkludáló mondatoddal. Nem is gondoltam, hogy ez a felvetésem kielégítő magyarázat lenne. De annyit megmutat, hogy egyikünk sem független ágens a saját korától: ilyen értelemben egyszerűen nincs "rendszeren kívüliség", mert még az ateista is valamilyen rendszer része, amit valószínűleg mélyen átjár a kultúra, amiben él és létezik. Viszont ez torzító lencseként működik, a torzítást pedig az ilyen durva határkérdésekben mutatkozik meg leglátványosabban, amikor pl. gyerekek halálról beszélünk.
3. Ez a pontod nagyon érdekes volt - mármint arra gondolok, hogy azért kell szeretni az ellenségünket, mert így válunk igazzá, míg Isten maga majd gondoskodik az igazságról - esetleg a bosszúról. Ezt elteszem magamnak, csupán kiegészítem: szerintem azért kicsit több van az ellenség szeretetében ennél. Mert ez kicsit úgy hangzik, mintha azt mondtad volna: "nekem szeretnem kell magam miatt az ellenségem, majd Isten meg bosszút áll rajta!"
Pál egy helyen leír egy nagyon durva mondatot, amikor valakit kizárnak a gyülekezetből és "átadják a Sátánnak"(!) - de végül azt is odaírja, hogy mi végre kell ennek a durvaságnak történnie: hátha megtér az illető, felismeri és megbánja amit tett és ezzel mintegy visszautat nyer Istenhez, valamint a gyülekezethez. Tehát én azt látom, az ellenségszeretet végső és önmagában való célja nem én vagyok, aki szeretem az ellenségem, hanem annak a lehetőségnek a megnyitása, hogy ez a szeretet képes olyan ellenállhatatlan bizonysággá válni, hogy még az ellenségem is megtérhet végül. Elevenszén a fejére, ami égeti és megalázza, térdre kényszeríti őt.
"ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes"
VálaszTörlés- De hát, mi nem csináljuk.
Az Ószövetség utolsó könyve 2500 éves?, és az sem "csak úgy" a miénk, hanem egy alapvető reformon keresztül vettük át (ami nélkül népiesen szólva, se ingünk, se gatyánk nem lenne).
Szerintem látványosan elhanyagolod az időtényezőt: nagyon nem mindegy, hogy (adoptált) barlangi ősapánk tette rossz pillanatában a szomszéd hordával, amit mai nézetben határozottan elítélünk, vagy ma követik el Párizsban, és népszerűséget növel belső körökben...
Amikor azon vitatkozunk, hogy Koppányt felnégyelve István vajon az 1000 évünket is befeketítette-e... Ebben az önmagunkkal szemben szigorú etikai háttérben azzal állsz elő, hogy értsük már meg a mai gaztetteket? Képzeljük azt, hogy mi is olyanok vagyunk. De nem vagyunk.
A Nyugat nem ma született bárány. Ám nagyon hosszú utat tett meg az erkölcsileg vitatható és általunk nagyon is vitatott viselt dolgai óta. Ezt az utat az iszlám nem tette meg, a jelek szerint az első lépések megtételére sem hajlandó, nulla belső/önkritika jellemzi. Te igyekszel őket megérteni. Ők viszont nem igyekeznek téged megérteni.
Ugyanazon az ámokfutáson mész keresztül, mint Hodász András, amikor közszemlére tette éveken át aktuális lelki állapotát. Igen, tudom, nem kell olvasni. És tudom, nem nekem szól. Valahogy a legelején eltévedtél és bementél a labirintusba, és nem tudsz kijönni. Ha azt mondod, ha azt lemered írni: "Tehát röviden: ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes." netto hazugság. Nem tudod megemészteni az Ószövetséget, oké. Nem is kell. Hát ezért jobb és jó, a katolikusság- nem misztifikálja az Írást olyannyira, hogy utána ilyen súlyos lelki válságba kerüljön. Ki tette Jézus Krisztus fölé az írást? Azt mondod hátra kell lépni. De te nem lépsz hátra, benne tapicskolsz a közepében, ha ilyen mondatokat le mersz írni. Hogy ha mi csináljuk, az természetes??? Csodálkozom, hogy még a tízparancsolatot sem ismered- ezek szerint. Ne ölj! Ne kívánd.. és így tovább- az nekünk azt hiszem elég.
VálaszTörlésbocsánat: le mered írni....
TörlésKedves Rita, elképesztő ostobaságokat hordasz össze rólam, sírni való butaságokat beszélsz. Ráadásul rendkívül tájékozatlan is vagy, hiszen semmi újat nem írok ebben a sorozatban: sok évvel ezelőtt is foglalkoztam már ezzel a kérdéssel. Felhívom a figyelmed, hogy komoly teológusok vitatkoznak az itt felvetett dilemmákról, erről (főleg angol nyelven) rengeteg könyv is születik - tehát ez nem pusztán az én személyes vívódásom és ügyem.
TörlésAmi döbbenetes hazugság az általad leírtakban, az Hodász András emlegetése. Tényleg ugyanazon az "ámokfutáson" megyek keresztül szerinted, mint Hodász András? Pszichiátriai esetnek nézek ki, aki egyébként látens homoszexuális? Honnan veszed ezt az őrültséget?
"Hogy ha mi csináljuk, az természetes??? Csodálkozom, hogy még a tízparancsolatot sem ismered- ezek szerint. Ne ölj! Ne kívánd.. és így tovább- az nekünk azt hiszem elég."
Nem érted a mondatot sem, hogyan és milyen kontextusban írtam le ("hogyha mi csináljuk az természetes") - itt arra céloztam, ha egy rendszeren belül állva nézel egy cselekményt, akkor logikusnak tűnik, ha a rendszeren kívül, akkor meg elfogadhatatlannak. És nem arra, hogy természetes gyerekeket kivégezni.
Szerinted én nem ismerem a Tízparancsolatot? Szerinted a Tízparancsolatban a "Ne ölj!" az mit jelent? Hogy nem lehet megölni egy embert? Nem valószínű, hiszen a parancsolatot követően arról olvasunk, hogy Izrael tömegesen ölt embereket - Isten felhatalmazásával. (Gondolom ezzel mégsem szegték meg a Tízparancsolatot.)
"Ki tette Jézus Krisztus fölé az írást?"
TörlésJézus Krisztus. "Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik."
Persze nem maga fölé helyezte, hanem betöltötte. Valahogy így: "Azután Jézus elmagyarázta a két tanítványnak mindazt, amit az Írások őróla mondtak. Mózes könyveivel kezdte, és folytatta az összes többi prófétával, az egész Íráson keresztül". Mózes könyveivel kezdte. Éppen, amikről szó van. Jézus szerint közük van Jézushoz. Aligha kerülhetjük meg őket, mondván, elég nekünk az egyértelmű és könnyen emészthető.
"az nekünk azt hiszem elég"
Ezzel semmi baj nincs, ha az ember élni szeretné háborítatlan szubkulturális keretek között a hívő életét, ahol minden rendkívül egyszerű, fekete vagy fehér, ami pedig egyik sem, azzal nem törődünk, mert nem is számít, de engedtessék meg másoknak, hogy egy kicsit több munkát és energiát tegyenek bele az írásmagyarázatba, pl. a fenti összefüggések miatt is. De a gond az, hogy ez az egész nem írásmagyarázat, amiről Sytka ír. És ezt a "hátralépést" nem sikerül bizony megugrani néhányaknak.
Pl. úgy, hogy sikerülne megérteni, hogy Sytka nem arról beszél, hogy mi keresztények okénak tartjuk az öldöklést, hanem itt azt a szemléletet szólaltatja meg, ami egy egyszerű legyintéssel letudja az ószövetségi isteni népirtásra vonatkozó parancsokat annyival, hogy mivel az az üdvterv része, ezért ennek nyilván helyesnek kell lennie morálisan, míg minden más kontextus (értsd: ha más hite a saját vallásának az üdvterve szerint ugyanezt mondja), akkor arról bizony mindenkinek érteni kéne, hogy iszonyú bűn. Ergo a mi vallásszabadságunkba bele kell, hogy férjen a népirtás "relativizálása", másokéba nem, mert hát miénk az igaz vallás, az övék meg ugye hamis. Mi jogosan mondjuk, hogy az öldöklés Isten akarata volt, ezért nem vonatkozik rá az általános etikai érzék, de más jogtalanul mondja, hiszen ők nem az egy igaz Istenben hisznek, ezért nekik nincs alapjuk "felülírni" az általános etikai érzéket. Mintha ennek egyértelműnek kellene lennie a számukra is. Ez egy teológiai álláspont felé tartott görbe tükör, ami próbálja felhívni a figyelmet egy kettős mércére és némi önreflexióra bíztat, mert kívülről bizony az az érvelés, hogy az Ószövetségben ezek rendben vannak, mert az egy igaz Isten parancsolja őket, neki pedig mindig igaza van, éppen ilyen nonszensz.
De Sytka még csak nem is azt mondja, hogy a vallásszabadság (vagy valamilyen más, modern érték szerint) egyenlőnek kellene tekinteni különböző vallásos rendszereket, és ezért ugyanazt a mércét kellene használni ahhoz, hogy megítéljük őket nekünk, keresztényeknek is, csak annyit mond, hogy más rendszeren BELÜLRŐL bizony ugyanolyannak tűnik az ilyen immorális cselekedetek legitimációja, mint a mi rendszerünkön belülről. Kívülről, egy szekuláris társadalomban pedig mindkettő ugyanannyira tűnik elmebajnak.
Egy kis jóindulat, meg hajlandóság különböző nézőpontok megértésére (és elfogadására, akkor is, ha nem értünk vele egyet), és máris nem kell olyan komikus dolgokat leírni, hogy Sytka, talán olvasd el a Tízparancsolatot.
Attila, köszönöm, remekül fejtetted ki a mondanivalóm lényegét.
TörlésSajnálom, hogy az internetes kommentek nem közvetítetenek hangot: nem tajtékozva vagy üvöltözve írtam le Gyurkovics Ritának a fenti szöveget, inkább csak meglepődve. Az teljesen rendben van, ha nem ért egyet velem, szabad engem vitatni (érvekkel!), de összemosni egy pszichésen zavart emberekkel, aki a saját identitását keresi és (most éppen) homoszexuálisnak tartja magát - no, ez azért már igencsak túlzás. És igen, ahogy az a komédia is, hogy olvassam el végre a Tízparancsolatot.
Azt kérném mindenkitől, hogy ha lehet a témához szóljon hozzá és kerülje az olyan sommás kijelentéseket, amelyek a személyemre vagy más személyére vonatkoznak! Köszönöm!
Még egy megjegyzés, a második ponthoz.
VálaszTörlésNem feltétlen magával az Újszövetségg túl megengedő volta a fő probléma. Hanem talán az olvasatunk, és a kontextusunk, amiben ezt a kontextust erőltetni akarjuk.
Egész más az, amikor a főpapok és rómaiak által üldözött tanítványok és egyház kontextusában van valami túl megengedő, és oké, bizonyos értelemben ez is forradalmi volt, de nem politikai értelemben; és egészen más, amikor, ezt a túl megengedőséget a világi hatalommal szemben akarjuk elvárni (akár a Róm 13,3-4-gyel szemben is) ...