Matt Walsh, avagy mi az, hogy asztal?

A genderideológia szónak a magyar közéletben különösen rossz csengése és konnotációi vannak: tisztán és világosan a kormánypártiság vagy ellenzékiség választóvonalához tartozó téma, azaz annak megfelelően viszonyulunk hozzá, hogyan értékeljük a hazai politika bizonyos megnyilvánulásait és milyenek a pártpreferenciáink. Miközben megértem, hogy így van, rossznak is tartom ezt: Matt Walsh dokuja megmutatja miért lenne fontos önmaga jogán foglalkozni a genderjelenséggel, mielőtt végképp felborítja a társadalmi struktúráinkat.

Szóval, van ez a szakállas fiatalember, vagyis Matt Walsh, aki a film szerint elhatározza, hogy mivel számít neki az igazság, utazgat mindenfelé a glóbuszon és felteszi a százas szög egyszerűségű kérdést: "mi az, hogy nő?". Ez az alapkoncepciója a "What is a woman?" című tényfeltáró dokumentumfilmnek, ami a transzneműségnek, a nemváltó műtéteknek és az egész "genderőrületnek" kíván a nyomába szegődni. A téma mindképpen aktuális, valahol szerintem nagyon amerikai vagy legalábbis kifejezetten nyugati, a kivitelezés pedig korrekt és szemléletes, leköti a nézőt, megszólítja és bevonja a filmbe. 

Ám ezen a ponton máris kikívánkozik belőlem egy kritikai megjegyzés. Őszintén bevallom, nem szeretem az olyan dokumentumfilm-koncepciót, ami az igazságkeresés vágyát színlelve akarja elhitetni a nézőjével, hogy itt valamiféle racionális tényfeltárás történik, amely egy objektív és elfogulatlan, neutrális nézőpontból indul. Inkább terítsük ki az asztalra a kártyákat: Walsh egy jobboldali megmondóember az Államokban, jobboldali-konzervatív politikai kommentátor és aktivista. Szó sincsen arról, hogy a fejét vakargatva dilemmázott volna azon, vajon a genderideológia most akkor jó vagy rossz (ahogy a film első percei ezt megpróbálják érzékeltetni), és lázasan kereste az igazságot - ez nettó lódítás. Walsh az első pillanattól fogva eldöntötte ezt a kérdést, filmje szándéka ezért alaphangon nem az igazság keresése, hanem a néző meggyőzése arról az igazságról, amit ő már véleménye szerint megtalált. Nincs ezzel tulajdonképpen baj, érteni vélem, hogy ez egy dramaturgiai koncepció, csak derekasabbnak éreztem volna felvállalni kiindulópontként.

Mivel azonban fentebb pont én írtam, hogy a genderjelenséget a maga jogán érdemes átgondolni, foglalkozzunk a film tényleges tartalmával, vagyis azzal a ténnyel, hogy az amerikai átlagemberek, sőt még egy-egy tudományterület művelői is egyre nagyobb zavart éreznek, ha nyílegyenes és korrekt kérdéseket tesznek fel nekik. Az egy dolog, hogy Walsh politikai aktivista, de ettől még meg lehetne válaszolni azt az egyszerű kérdését, hogy kit nevezünk nőnek, nem? Nos, akár a genderterület orvosai, pszichológusai, akár az utca embere, akár társadalomfilozófus ül le a kamerák elé, legtöbben össze-vissza beszélnek, csűrik-csavarják a szót, de képtelenek jól megválaszolni az alapkérdést, végső soron mitől számít nőnek a nő. És persze mindez a zagyvaság gyakorlatilag mégis ad valamiféle választ a kérdésre: vagyis azt, hogy a tengerentúlon már a "nőiség" puszta fogalma is ködbe veszni látszik, még pontosabban a szakmaiság obskúrus csomagolópapírjába van beburkolva. A legkínosabb és legleleplezőbb figura talán az a politikus, aki a józan kérdések ereje alatt összeroppanva egyszerűen leszedi magáról a mikrofont és háborogva kijelenti, hogy vége a beszélgetésnek.

A filmben aztán előkerülnek igazán furcsa szerzetek és szinte bizarr emberi jelenségek is, nőférfiak és férfinők, sőt egy olyan figura is, aki emberként farkasnak képzeli magát. Természetesen lehet erre mondani, hogy a film direkt a ritka és szélsőséges példákat hangsúlyozza (mintha ezek képeznék a tipikusat), ez azonban a lényeg elkerülése és meg nem értése. Nem az a kérdés, hányan akarnak férfiként nők lenni vagy nőként férfiak - nyilván ez egy nem túlságosan magas szám az összlakossághoz képest -, hanem inkább az, hogy az "az vagyok, akinek képzelem magam" gondolat milyen mélyen átjárja már a többségi társadalom tudatát. És még csak nem is az a probléma, hogy a legbizarrabb marhaságra is elfogadással illik reagálni (különben azonnal transzfób és intoleráns gyűlölködő lesz belőlünk) - hanem kifejezetten lobbizni is szokás a hasonló gondolatok érdekében, utat készíteni számukra, és érzékenyíteni velük kapcsolatban. Ez aztán olyan pontokon is visszaüt, ahol elsőre talán nem is gondolnánk. A film egyik legfelkavaróbb jelenete azokról a sportoló hölgyekről szól, akik a legdurvább és legelszántabb edzésprogram és életbefektetés ellenére már most tudják, sohasem fognak nagy sportsikereket elérni: mivel saját sportszámaikba férfiak is beneveztek, akik nőnek gondolják magukat, rendre alulmaradnak hozzájuk képest. Ezt pedig nekik tolerálniuk kell, ellenkező esetben magáról a sportról lemondani.

Matt Walsh filmjét persze számos kritika érheti - egyet magam is megfogalmaztam fentebb. Legyünk azért korrektek: bár röhejes, hogy a "ki a nő?" kérdésre egyre nehezebben tudnak emberek válaszolni, azért a legtöbb triviális kérdéssel magunk is így vagyunk. Ha azt kérdezném az olvasótól, hogy "mi a vallás?" vagy "mi az, hogy asztal?", hirtelen valószínűleg azt se tudná mit válaszoljon - és nem azért, mert képtelen lenne felismerni egy vallást vagy egy asztalt. A trivialitásokon nem gondolkozunk, így nincs a fejünkben hirtelen előszedhető definíció-jellegű meghatározás sem róluk. Mindazonáltal igaza van Walsh-nak abban, hogy ma már ott tartunk, a nőről alkotott kép definiáltság nélkül is halványodik az elménkben.

És ha azt se fogjuk tudni ki a nő és ki a férfi, egy idő után talán maga a homo sapiens mivoltunk határai kezdenek majd elmosódni. A határok teljes feloldódása a kategóriák között viszont nem a flexibilis, hanem a beteg társadalom biztos tünete.

A film - kissé szedett-vetett magyar felirattal - megtekinthető ezen az oldalon.