Isti és az Isten

Amikor az ember filmet néz, a stáb, a rendezők, a zeneszerző, a vágó, de még a színészek is eltűnnek. Láthatatlanná válnak, hiszen amit a vásznon szemlélünk, azt nem filmként, hanem ideiglenes valóságként kezeljük és értelmezzük. Úgy érzem Madarász Isti filmrendezővel sikerült kicsit a nyomába erednünk annak, milyen lehet filmet csinálni - na nem a sok pénzért, hanem elsősorban lelkesedésből és a móka kedvéért. Merthogy ő ilyen ember: lelkes filmőrült.

Nyilván nem mondok ezzel semmi újat, de óriási a különbség a magyarországi és az amerikai filmpiac logikája, törvényszerűségei, és elvi megközelítései között. A tengerentúlon egy produkció alapvetően a pénzről szól: ha tehetséges vagy és erről meg tudsz győzni filmgyártó cégeket, a gyanítható profit miatt mögéd állnak. Magyarországon más a helyzet. Itt örülsz, ha lecsorog valami támogatás, sokszor ki kell szolgálnod a politikai akaratot a filmjeiddel és még így se fogod degeszre keresni magad.

Madarász Istivel beszélgetve azt hiszem kicsit megértettem milyen lehet, amikor az embert a puszta lelkesedés viszi előre. Isti olyan filmeket akar készíteni, melyek bár Magyarországon készülnek, nincsenek ennek a szemléletmódnak alávetve. Ő sci-fit és akciót, szórakoztatást és profi filmnyelvvel előállított mozidarabokat rendezne - ilyesmiből eddig kettőt jegyez, azaz a Hurok és az Átjáróház című műveket. Persze mivel ezek nem történelmi-kosztümös darabok, nem is a magyar lélek tépkedéséről és mélyelemzéséről szólnak, nem igazán lehet horribilis támogatást kapni rájuk.

Megmondom őszintén, én nagyon élveztem Isti társaságát, mivel végtelenül közvetlen, laza, szókimondó volt. És a szókimondásban örülök annak, hogy a fenti témán túl elhangzott néhány erős mondat a "keresztény filmezésről" is, amely csaknem önálló iparág az amerikai filmgyártásban. Hogy például nem attól lesz egy film keresztény, mert a szereplők megtérnek benne, a téma valamilyen bibliai sztorit visz a vászonra, vagy akár keresztény filmesek csinálják a produkciót. Hanem mert olyan értékeket képes megjeleníteni, amelyek a keresztény szellemiségnek megfelelők - és ezt őszintén szólva "világi filmek" sokkal jobban és mélyremenőbben teszik. Sőt, ahogy Isti mondja, az szinte minden keresztény film halála ha egy gyülekezet áll mögötte - mert onnantól (jogosan) olyan elvárásokat támaszt a produkció kapcsán, melyek didaktikussá, szájbarágóssá, beszűkítetté teszik. Azért persze Isti mégis elárulja, ha tehetné, készítene ő is "keresztény filmet", de ezt nem hívőknek forgatná, sőt az is lehet, a hívők nem lennének túlságosan elégedettek...

Remek beszélgetés volt, remek témákkal, laza stílusban! Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább

Az ítélet öröme... és a kánaániták

Tüske a köröm alatt vagy kavics a cipőben: mindegy minek nevezzük, lehet hogy számomra örökké kibogozhatatlan erkölcsi-teológiai dilemma marad az ószövetségi, népeket lesöprő kánaánita hadjáratok kérdése. Már írtam komplett sorozatot a különféle látásmódokról (záróepizódját és benne a linkeket itt találod), de most újra előszedem a kérdést, mégpedig John Lennox vadonatúj könyve kapcsán, amiben számomra is meglepő módon tudott egy kis újdonságot mondani a kérdésben.

John Lennox egy joviális, pocakos, kedves mosolyú öreg bácsi, akit elsőre talán egy éjszakai járat buszsofőrjének is lehetne nézni - ha nem lenne köztudott, hogy egyébként matematikus és ismert apologéta, aki egyre-másra írja a számomra legalábbis érdekfeszítő, szókimondó és remek vitatémákat sorjázó könyveit. Szeretem olvasni, megszoktam a pontokba szedett, józan logika alapján érvelő stílusát, legújabb magyar nyelven kiadott művében pedig az új ateisták felvetéseire igyekszik válaszolni - s ennek apropóján szedi elő a jól ismert, vérben tocsogó ószövetségi szövegeket. A kánaánita hadjáratokról van szó, és ismerjük el derekasan, ezek azért nem a kedvenc és agyonolvasott részei a Bibliának, sőt szerintem sok hívő is feszengve böngészi a sorokat, melyek nők, gyerekek és csecsemők elpusztítására tartalmaznak felszólításokat.

Nos, mielőtt valaki túlzott elvárásokat támasztana, természetesen szó sincs arról, hogy én most itt egy blogbejegyzéssel elegánsan megválaszolom az ennek kapcsán felmerülő problémás kérdéseket. Lennox sem akart ilyet tenni, mindazonáltal néhány érdekes megjegyzést eleresztett az előbb említett könyvében, ami egy pici lépéssel talán jobban árnyalja ezt az egész véres históriát.

Ennek lényege a Biblia általánosító szóhasználata körül forog. A Biblia ugyanis - ahogy mi magunk - gyakran szeret általánosító módon fogalmazni, amit mi előszeretettel felruházunk abszolút értelemmel. A kánaániták "teljes kiirtására" vonatkozó parancsokat emiatt úgy értjük, hogy itt egy mindent magába foglaló felszólításról beszélünk. Gondoljunk például az "egész Izrael" kifejezésre a következő mondatok esetében:

"Ezeket a beszédeket mondta el Mózes egész Izráelnek a Jordánon túl"

"...amikor egész Izráel eljön, hogy megjelenjék Istenednek, az Úrnak színe előtt"

"Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt."

"Azután a király és vele együtt az egész Izráel áldozatot mutatott be"

Nyilvánvalónak tűnik, hogy az "egész Izráel" kifejezés merőben általános és nem kell szó szerint vennünk, mintha az egész ország összes lakosát jelentené kivétel nélkül. A mai szóhasználatban is beszélünk ehhez hasonlóan, amikor például azt mondjuk, hogy "egész London elment a walesi herceg temetésére" - holott a valóságban persze nem ment el szó szerint London minden egyes polgára, hanem egy reprezentatív sokaság jelent meg a temetésen, melynek kapcsán az ember úgy fogalmaz, az egész város ott volt.

A kánaánita népirtásokról szóló szövegek kapcsán ennek fényében vajon hogyan értsük azokat a felszólításokat, melyek szerint "mindenkit" ki kell irtani? Utal arra valami a szövegben, hogy ezt a szó szoros értelmében vagy csupán az előbb említett általános értelmezés mentén érdemes olvasni? Nos, igen, legalább két érvet mondhatunk ezügyben:

(1) Ha elolvassuk Józsué könyvét, azt találjuk, hogy mindenkit levágott Debírben és Hebrónban. Vagyis ismerjük el, van amikor tényleg a szó legfeszesebb értelmezésében mindenkiről vagy mindenről van szó. Ugyanakkor a Bírák könyve alapján (ami követi Józsué szövegét) Júda és Benjámin elfoglalta, azaz hadjáratként bevette ezeket a városokat. Miért volt erre szükség, ha egyszer szó szerint mindenkit elpusztítottak és ezek a városok üresen álltak? Logikus arra gondolni, hogy ennek alapján mégsem kell a "mindenkit" kifejezést a szó szoros értelmében venni. Teológusok azzal érvelnek, hogy a "hányd kardélre mind" típusú kifejezéseket ezért így kell helyesen érteni: "arass fölöttük döntő győzelmet!". Ez pedig nem feltétlenül a teljes népesség maradéktalan kiirtását jelenti, hanem az erejének a megtörését, a mondhatni reprezentatív haderő összezúzását. Ha valami borzalmas háborúban egy ránk támadó ellenség "legyőzné a magyarokat", azt sem úgy értenénk, hogy a kifejezés abszolút értelmében legyőzték Magyarország kb. 9,5-10 millió lelket számláló lakosságának minden egyes tagját - hanem nyilván úgy, hogy megtörték a magyarok ellenállását képező erőket.

(2) A herem, azaz a szent háború szakrális tettnek számított, aminek voltak általánosan alkalmazott szabályai. Nem lehetett "ész nélkül" mindenkit legyilkolni - mert az ilyesmi a herem értelmében Isten büntetését vonta magára. Erre is látunk példát a szövegben. A herem szabályait egyébként az 5Mózes 20 rögzíti - ezek a korukhoz képest feltűnően emberségesek. Figyelem! Nem azt írtam, hogy mai szemmel nézve emberbarát szabályokról van szó, hanem az ókori hadviselés általános szabályait tekintve számítanak kiugróaknak!

Nos, tisztában vagyok vele, hogy a fenti pontok nem oldják meg a kérdést és korántsem zárják le a vitát. Azonban rámutatnak egy fontos dologra, mégpedig az általánosító kifejezések gyakori használatára. Ezzel persze csínján kell bánni, és nem fair vele "elkenegetni" azért a tényeket, hogy itt emberek haltak meg, nem is kevesen - magyarázzuk bárhogyan a textusokat. Ismétlem azonban, hogy nem is kívántam lezárni a "kánaánita-aktát", csupán egy kis lépéssel szerettem volna beljebb menni a megértésben. A teljes képet szemlélve sok mindenre találunk példát: arra is, hogy egyfajta istenítéletként kell népekkel háborúzni - de arra is, hogy szeretni kell a jövevényt és az idegent. Arra is, hogy Izráel keményen elbánt másokkal - de arra is, hogy Izráel sem volt kivétel, és az ítélet adott esetben őket ugyanúgy utolérte. Arra is, hogy kardélre hánytak idegen népeket - de arra is, hogy adott esetben szövetségre léptek velük. Egyiptom egyszerre a szolgaság háza (gondoljunk az Exodusra) és a túlélés szinte egyedüli módja (gondoljunk József történetére). Kis túlzással mindenki szemezgethet és vérmérséklete szerint válogathat a teljes szövegkorpuszból.

Befejezésül nem állhatom meg, hogy még egy gondolatot ideszúrjak. Arról van szó, hogy tekintsünk bárhogyan a kánaánita irtóhadjáratok beszámolóira, annyit mindenképpen megmutatnak, hogy Isten ítéletet képes gyakorolni. Vagyis, a Biblia szerint nem olyan világban élünk, ahol a dolgok végképp következmények nélkül maradnak. Lucretius felhasználta a görög atomizmus két követőjének, azaz Démokritosznak és Leukipposznak a gondolatait, amikor így érvelt: "Történhet akármi, Minket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat". Itt arról van szó, hogy amikor az ember meghal és atomjaira bomlik, már nincs lehetőség az erkölcsi számonkérésére - mivel nincs utolsó ítélet, nincs jutalmazás és büntetés, a gonosztettek megtorlatlanul maradnak. A halál menekülés a gonosztetteket elkövetők számára a felelősségrevonás elől.  

Ám ha nincs istenítélet, akkor nem létezik igazságtétel sem. Sajnos azt látjuk, sokaknál a földi élet tényleg nem is szolgáltat igazságot - s ha ateisták vagyunk, akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy milliók és milliók a jövőben sem fognak soha semmiféle igazságot kapni emiatt. A Bibliában viszont nem ez a helyzet. A keresztény hit szerint nagyon is van vagy lesz igazságtétel, a tetteknek ha máskor nem, a halál után meglesznek a következményei - mert erkölcsi alapú világban élünk. Ezért bár meglehet, hogy ez furcsa egy nem hívő olvasó számára, de a Biblia képes ujjongással és örömmel gondolni Isten ítéletére: nem valamiféle Kozmikus Ököl odacsapását látja benne, hanem azt az igazságtételt, ami az univerzumunkat és a létezésünket erkölcsileg teljessé teszi. Még ha nagyon nehéz is, ha egy pillanatra ezzel a szemüveggel olvassuk a kánaánita textusokat, talán egy kis lépéssel közelebb juthatunk: az egyébként brutális gyermekáldozatokat bemutató népek sok száz év türelmi időt követő megbüntetése annak jele, hogy Isten ítéletet gyakorol, azaz létezik kozmikus igazságtétel, van kozmikus Igazságtevő, így igenis van értelme jóról és rosszról beszélni. És talán nem csak az ókorban, de ma is.

Tovább

A focifélisten is csak ember

Az éppen zajló foci-EB-re mi nem egyszerűen kijutottunk, hanem szinte diadalmenetben érkeztünk: egyetlen szerencsétlen kis vereséget leszámítva a magyar válogatott hibátlan bizonyítvánnyal nevezett be a tornára. Éppen az ebből következő elvárás okozhatja most a vesztünket - de ez nem feltétlenül a válogatottról, hanem inkább rólunk, a közönségről szól, mert az egekig felmagasztalt nemzeti tizenegytől még az egeknél is magasabb színvonalat várunk. És néha ugyanezt tesszük a hitéletünkben is...

A többség szerint nagy buli, de szerintem nehéz dolog lehet Szoboszlai Dominiknak lenni. Nem volna az, ha Szoboszlai Dominik a magyar szurkolók szemében egy átlagosnál jóval tehetségesebb focista lenne, aki ettől függetlenül még ugyanolyan emberből van, mint bárki más. Csakhogy nem ez a helyzet. Szoboszlai nem egy fiatal srác, aki ügyesen cselez, harminc méterről bevarrja a labdát vagy gólpasszokat osztogat. Dehogyis, ő ennél jóval több. Elmondhatja magáról, hogy huszonhárom évesen focifélisten lett belőle.

Azt várja tőle a magyar nép, hogy ha kell, egyedül megnyerje a meccseket, soha ne legyen rossz napja, fordítsa meg a helyzetet ha hátrányban vagyunk, végül adja oda a mezét minden ezért könyörgő kisgyereknek. A képernyő előtt hullámzó szőrös sörhasak távolról megszakértik mi egy világklasszis dolga. Ahogy Magyar Péter jelenleg a politikai messiásunk, úgy Szoboszlai Dominik a nemzeti félistenünk, aki választott népünkért mutat be fociáldozatot az erre kialakított stadionszentélyekben.

Nem tudom ő maga mit szól ehhez, de gyanítom, hogy profi és népszerű sportolóként is nehéz feladat a helyzetet kezelnie. Olyan súly nyomja a huszonhárom éves vállait, aminek az elhordozására egy ember - legyen bár nagy tehetség a maga területén - igen nehezen képes. Nem is feltétlenül szakmai értelemben, habár úgy sem lehet állandóan szárnyalni, hanem inkább jellemében, világlátásában, élettapasztalatában. Ilyenkor szokott egy idő után bekövetkezni a mentális összeomlás, a teljes kiégés, a belső tragédia, a félisten nemezise, amikor aztán az aláhullást látva a tömegek fejcsóválva megállapítják: lám, megadatott neki a lehetőség, hogy naggyá váljon, de nem tudott élni vele. A sikerében közösen akarunk vele fürdőzni, az aláhullása azonban egyedül az ő hibája és felelőssége.

Persze itt még nem tartunk: Szoboszlai most még nagyon magasan van. A szerdai német-magyar után is valószínűleg magasan marad, legyen bármi a vége a nagyon nehéznek tűnő meccsnek. Nincs bukásszag a levegőben, de mégis van bennem egy érzés, hogy ez az össznépi elváráscunami előbb-utóbb megtermi a gyümölcsét - és az nem teljesen Szoboszlai hibája lesz.

Amiért ezt a példát előszedtem, az nemcsak az éppen zajló Európa Bajnokság, hanem maga a jelenség, amikor emberektől elképesztő teljesítményt várnak el a körülötte állók anélkül, hogy józanul felmérnék a lehetőségek határait. Ez a hiba az egyházban is masszívan benne van. Jómagam teológián tanító oktató és lelkipásztor is vagyok egy személyben. A két szerepkör csak némileg van átfedésben, az egyik közös pontjuk azonban világos: az embernek 24/7-ben példaképként kell funkcionálnia. Ezt egyébként jónak és elvárhatónak is tartom önmagában. Aki másokkal foglalkozik vagy más emberek elé kiáll, az viselje is ennek a terhét és igyekezzen - ez rendben volna. A kérdés az, hol húzzuk meg a példaképség határait: valahol az ég alatt vagy már felette? Mert sokszor van olyan benyomásom, mintha az egyházban már kevés lenne a Mindenható, és itt is félistenekre lenne szükség. A lelkipásztor például mindig a Jóisten hallótávolságában él, ő az aki közvetíti a mennyország friss üzeneteit a földi híveknek. Neki ez a dolga, azért tartják, hogy mások helyett is higgyen, akiknek vagy van kedvük ehhez vagy nincs. A hívők hangulatuk szerint döntik el mennyit feccölnek bele a saját közösségük építésébe - de a lelkész éjjel-nappal dolgozzon ezért, mindig ott legyen a szeren és prédikációi egyszerre legyenek tüzesek, de higgadtak, felrázók, radikálisak, miközben ne bolygassák meg túlságosan a dolgokat. Röviden, de azért alaposan beszéljenek, pihenőnapjukon este is lehessen telefonon zokogva hívni őket, hallgassanak mindenkit figyelemmel, menedzseljék a közösség szervezési ügyeit - és mindezt persze vatikáni valutáért.

Ha egy egyházi szolgáló képes így szárnyalni, többé válhat embernél: egyfajta keresztény félisten lesz belőle. Vagy talán a keresztények Szoboszlai Dominikja, akitől utána mindig elvárják majd a heti egy gólt és gólpasszt. S mivel ezt teljesíteni lehetetlenség, mert az ember nem képes állandóan meghaladni önmagát, a kiégés és alábukás garantáltnak tekinthető, pusztán idő kérdése.

A most zajó foci-EB és Szoboszlai Dominik agyonsztárolása remek szimptómája annak, hogyan gondolkodunk úgy általában az emberi teljesítményről, a sikerről, a képességekről és a lehetőségekről. Amikor egy végletekig hajszolt félisten végül alábukik emiatt és kiderül ő is csak ember, a legtöbbször tudomásul vesszük a dolgot és máris további lehetőségek után nézünk. De nem töprengünk el azon, hogy talán mi hajszoltuk ezeket az embereket olyan magasba, ahonnan csak nagyot esve lehet megérkezni.

Tovább

Mire jó nekünk egy liberális társadalom?

Nem élhetünk ideális világban, mégpedig legalább két okból. Egyrészt azért, mert ideális világ nem létezik, illetve keresztényként azt mondhatjuk: ebben a valóságban semmiképpen nem is létezhet. Másrészt azért, mert mi magunk sem vagyunk ideálisak - egyszerűen szólva a természetünk bűnös. Ám még a nem ideális világban is lehet törekedni az ideális állapotok felé egyénileg és társadalmi szinten egyaránt - a kérdés mármost az, miben jelöljük meg a legtöbben az együttélésünk legjobb formáit...

Nem kenyerem Francis Fukuyama munkássága, nem értek igazán a politikaelmélethez és tudok arról is, hogy az általa írt könyveket heves viták és kritikák övezik. Elolvasva a liberalizmus vesszőfutásáról szóló művét azonban annyiról mindenképpen meggyőződtem, hogy a klasszikus liberalizmus társadalmi programja egyáltalán nem tűnik olyasminek, amitől berzenkedni kellene. Ehhez persze sokaknak le kellene küzdeniük azt a hányingert, amit a "liberális" szó hallatán éreznek magukban.

Mintha lejárt volna egyes szavak szavatossága: a konzervatív, a nemzeti, a liberális például pont ilyeneknek tűnnek. Az elsőről a maradiságra, a másodikról a szélsőségességre, a harmadikról a parttalan szabadelvűségre asszociálunk. Természetesen mindhárom esetben túlzásól van szó - jelentsük ki tehát az egyértelműt, hogy a konzervatív ember nem maradi, a nemzetét szerető patrióta sem lesz náci, ahogy a liberális sem gondolja úgy, hogy neki mindent szabad. Még akkor sem, ha nyilván mindhárom csoportban akadnak olyanok, akik a velük kapcsolatos sztereotípiákat igencsak jól megtestesítik.

Fukuyama tehát megfogta a liberalizmust és megpróbált egy előítéletekkel vastagon szőtt világban a klasszikusan liberális értékekről és szemléletmódról magas színvonalon beszélni - ez szerintem sikerült is neki. Mégpedig úgy, hogy nem mossa össze a progresszivitást a liberalizmussal (ahogy nálunk ez sajnos megtörténik), és a baloldalra ugyanúgy osztja a kritikát, mint jobbra. A klasszikus liberalizmus ugyanis alapesetben nem baloldali tendencia - más kérdés, hogy nálunk összecsúszott a közbeszédben ez a kettő. A klasszikus liberalizmus az egyéneket felnőttként kezeli és jogokkal látja el - ezek közül a legalapvetőbb az autonómiához való jog, vagyis a választás lehetősége. Eközben pedig a kormányok hatalmát törvények és alkotmányok korlátozzák.

Nos, állandóan ismételgetjük azokat a közhelyeket, miszerint Európa "túlságosan liberális", itt már "mindenkinek mindent tolerálni kell", emellett "a liberálisok szerint mindent szabad" és ez a csomag így együtt minden nyomorunk okozója. Valójában azonban a klasszikus liberalizmus Fukuyama és mások szerint visszaszorulóban van, sőt Kaczynski, Bolsonaro, Erdogan, Trump vagy éppen Orbán Viktor (igen, őt is említi) a választási győzelmük révén megszerzett hatalmukat többek között arra is használják, hogy liberális intézményeket támadjanak. Itt a bíróságok és az igazságszolgáltatás, a tőlük független média és egyéb területek értendőek, melyek a "fékek és egyensúlyok" rendszerében egyébként a kormányokat korlátoznák.

Képtelen vagyok itt Fukuyama igen tömény kis könyvecskéjének még csak a magját is kifejteni, azonban a könyv konklúziója igencsak meglepő lehet azoknak, akik a prekoncepcióik miatt úgy gondolnak a liberális felfogásra, hogy az a "mindent szabad" elvét akarja terjeszteni. Fukuyama ugyanis ezt írja:

"Ha a személyes autonómia az egyén kiteljesedésének forrása, ez még nem jelenti azt, hogy a korlátlan szabadság és a korlátok állandó feloldása még inkább kiteljesíti az embert. Néha a kiteljesedés a korlátok elfogadásából fakad. Az egyéni és közösségi mértéktartás visszanyerése tehát a liberalizmus újjáélesztésének - sőt túlélésének - kulcsa."

Vagyis más szavakkal, nem attól fogsz kiteljesedett életet élni, hogy minden korlát alól mentesnek érzed magad - pont ellenkezőleg, a korlátok felismerése és elfogadása, a mértéktartás maga a kulcsa a kiteljesedésnek. Nos, akinek a "liberális" szóról csakis a "mindent szabad" jut eszébe, talán meglepetten olvashatja Fukuyama gondolatait.

De miért is írtam le mindezt? Mi köze ennek az egyházhoz, a kereszténységhez és a hitünkhöz?

Valahol sok, valahol alig valami. Szinte semmi, ha arra gondolok, hogy a Szentírás által mutatott kép szerint az istenhit és a kereszténység mindenféle államforma, társadalmi berendezkedés miliőjében képes volt virágzani, megmaradni, helyet találni magának. Az ószövetségi idők törzsszövetségi modellje, a dinasztikus királyság vagy éppen a Római Birodalom üldözései között azok, akik követni akarták Istent, mindig megtalálták a maguk helyét. Egyszerűen szólva a kereszténység megléte és előrelépése nem a politikától és a társadalmi szerkezettől függött.

Más szempontból azonban nyilván jó dolog egy olyan társadalomban megjeleníteni és képviselni az evangéliumot, ami az egyéni és közösségi mértéktartás fenti gondolata mentén éli meg a szabadságát. Tehát alapvetően szabad, nyitott, dialógusképes, de közben tisztán látja a saját korlátait. Ahogy a bevezetőben említettem, nincs ideális világ, de az evangélium hirdetésének lehetnek jobb és rosszabb feltételei. Tudom, hogy az állami üldözések sokszor csak még jobban ösztönözték a valódi kereszténységet a kitartásra és a hitük hirdetésére - de gondolom mégsem szeretnénk egy állandó nyomás alatt lévő társadalomban beszélni a hitünkről. Persze Magyarország most egyáltalán nem ilyennek tűnik, sőt a kereszténység és a vallás első pillantásra inkább a politika által divatba hozott szavak. Ugyanakkor éppen a politika az, ami megnehezíti a tiszta evangélium hirdetését - mivel lejáratja a kereszténység tartalmát. Ha azt mondom ma, hogy keresztény vagyok, automatikusan összemosnak a hatalommal. 

A kereszténységnek szabadnak kell(ene) lenni a politikai jobboldaltól, amennyire ez csak lehetséges. Egy szabad világban, politikai think thank-ekektől függetlenül lenne jó szabad módon beszélni a hitünkről - ahol az emberek állami befolyásolás nélkül szabadon közelíthetnek az egyházhoz vagy távolodhatnak tőle, ahogy nekik tetszik. Azt persze nem mondanám, hogy Magyarországon "hitre kényszerítik" az embereket, de az egyházi fenntartású intézmények növekedése, a hitoktatás kötelezettsége, és más tendenciák azért jelen vannak - és ezek mindig kontraproduktív eredményekhez vezetnek. Utópisztikusnak tűnik persze, hogy a klasszikus liberalizmus mint háttér bármikor is helyreállhat nálunk, ahol a kereszténység is oldalfüggetlenül működhet.

Tovább

Szög a zsákból

Magyar Péter kirohant az ATV stúdiójából, amikor Rónai Egon szembesítette a ténnyel, miszerint igenis sokszor meghívták már interjút adni a csatorna stúdiójába - állításával ellentétben. Az új politikai messiás türelme mintegy másfél percig tartott, utána pedig még a Hit Gyülekezetének is beszólt, majd mikrofonját leszedve távozott. Biztosan ilyen messiás kell a magyar politikának?

Igaz, ami igaz: a kereszténység Messiása (vagyis Jézus) nem igazán hordoz politikai vonásokat. Mitöbb, Krisztus lépten-nyomon igyekezett lerázni magáról, amikor mégis megpróbálták ilyen értelemben szabadítóként látni és láttatni. Ha feltétlenül politikai jellegű messiást kívánunk magunknak, akkor már a zsidóság által várt Eljövendő áll legközelebb ehhez az elképzeléshez. A judaizmus felfogása szerint az igazi Messiás ugyanis uralkodó lesz, aki totálisan átveszi a hatalmat és a zsidók vele együtt fogják élvezni az így beköszönő aranykort. Nem utolsó sorban a többi nép is csatlakozik hozzájuk.

Nos, Magyar Péterre sem kell ráadni olyan kabátot, ami csak lógna rajta - mert amikor a sajtóban "lemessiásozzák", nyilván nem kozmikus léptékben értik a fogalmat. Ő inkább a mi kis európai országunk lokális megváltója, egy helyi ígéret a vergődő magyar nép számára. Mindazonáltal tény, hogy jelenleg Magyar Péter nem tud úgy jó reggelt kívánni, hogy abból húsz percen belül ne legyen minimum néhány sajtóhír, amit főleg az ellenzéki médiaforrások terjesztenek. Tehát politikai értelemben illik hozzá a messiási karakter, tényleg körbeveszi egy ilyesféle atmoszféra, a kérdés ezért inkább az, vajon jó messiás lesz-e belőle vagy sem? Ennek egyik megmérhető ismérve, hogy mennyire bírja a nyomást. Mert egy messiásnak - és azt hiszem ez nem vitatható - bírnia kell. Nos, ebből vizsgázott most Rónai Egonnál.

Nem csoda, hogy amikor a messiás kirohant az ATV stúdiójából, pillanatokon belül olyasféle porfelhő kerekedett körülötte, ami mindezidáig nem is ült el. Az egyébként számomra kifejezetten szimpatikus orgánumú és kisugárzású Rónai Egon szándékosan provokatív felütéssel kezdte el kettőjük stúdióbeszélgetését - és én azt gyanítom, ez nagyon tudatos koncepció volt a szerkesztők részéről. Magyar emögött politikai támadást érzékelt és azt kezdte hangoztatni, tulajdonképpen a kormány nekirontott egy előre legyártott és megkonsturált helyzetben. Én viszont nézőként azt láttam, az új politikai messiásról kiderült, hogy képtelen jól kezelni egy riportertől érkező provokációt - inkább puffogva elrohan és utána teleszórja az internetet az üzeneteivel. Megboldogult fiatalkoromban kicsit foglalkoztam újságírással: úgy emlékszem, a politikai riport műfajához nagyon is hozzátartozik a provokáció, sőt egy igazi riporter számára ez nem más, mint lubickolás a habokban. Nem feltétlenül ellenszenv és szemétkedés van ebben - persze adott esetben az is lehet -, hanem egyszerűen az, hogy kibújjon a szög a zsákból: a provokációra adott reakció mutatja meg ugyanis az olvasóknak és nézőknek az adott politikus felkészültségét és rátermettségét. Márpedig az ország legnagyobb ellenzéki pártjának vezetője esetében nagyon is jár az a választóknak, hogy világosan lássák hogyan áll a helyzet. Ha valaki messiás szeretne lenni, az legyen felkészült arra, hogy nem csak a saját közönsége előtt szólal meg és tart hegyi beszédeket a rajongótáborának. Ne szaladjon el a saját keresztjétől, hanem vegye fel és vigye. Magyar Péterről számomra viszont az derült ki, hogy ő egyelőre ott tart: jó buli, amikor a rajongók a pálmaágakat és a felsőruhájukat is elé terítik, ő pedig nagy beszédek hátán előttük bevonulhat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy tehetségtelen. Nem az: rátapintott valamire, amire a teljes ellenzék összes küszködésével együtt is képtelen volt. Megtalálta az elkeseredett tömegekben az érzékeny pontot, amire sok tízezren rezonálnak, acélos szókimondásával pedig képes lázba hozni az őt hallgatókat. Ha valaki ezt bagatell dolognak véli, csak próbálja utána csinálni! 

Ugyanakkor egyetértek azokkal, akik úgy vélekednek, hogy a szerénység és alázat teljesen hiányzik ebből a képletből. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha túl gyorsan jut túl magasra - ezt szinte univerzális igazságként merem megfogalmazni. A tornádó felkap és hirtelen a felhőkig emel - de ha elül a szél, jobb nem belegondolni mi következik azután.

Az "új messiás" egyik legborzasztóbb balfogása ebben az ATV-s hisztériában és annak utórengéseiben számomra az volt, amikor elkezdte a történetbe beemelni a Hit Gyülekezetét. Ezek azok a reakciók, amik szerintem a profizmus teljes hiányáról árulkodnak: amikor nemhogy egy riporter provokációját nem tudom kezelni, de még az egész csatorna dolgozóit és tulajdonosi körét is belemártom az ügybe. Ezt már talán Magyar Péter is soknak gondolhatta, mert a későbbiekben egy sokkal higgadtabb hangot ütött meg a közösség gratulációjára reagálva - mindazonáltal azért itt is kibújt kissé a szög a zsákból. 

Mit mondhatunk tehát? A jelenleg zajló politikai messiásvárás Magyarországon sok dolognak a tünete. Ahogyan Orbán Viktor az őt körülrajongók táborának is messianisztikus figurája, egy szinte sérthetetlen idol, akinek kántálják a nevét, úgy most az ellenzéki oldal is megtalálta a maga házi messiását, akit entuziaszta módján körbeölel. Ez egyszerre groteszk és ijesztő. Groteszk, hogy egy magát kereszténynek nevező és egyébként szekuláris társadalomban két politikusból is vallási szintű karakter lesz (noha ez sem a keresztény hithez, sem a szekuláris kontextushoz nem illeszthető!), és ijesztő, hogy a politika valláspótlékká formálódik a szemünk előtt. Mert ha az Orbán Viktor nevű vallási vezetőt leváltjuk egy Magyar Péter nevű vallási vezetőre, akkor mi változik tulajdonképpen? Úgy vélem, nem sok. Talán nem messiást kellene cserélni, hanem ezt az egész politikus messiási gondolatot kellene elfelejteni. Elegendő nekünk az a nagybetűs Eljövendő, akire érdemes is várni.

Tovább

Egymondatok háborúja

Mindig jó érzés, amikor véget ér egy kampányidőszak, lezárulnak a szavazóhelyiségek és elülnek a politikai hullámok. Mintha kicsit megnőne a csend, tisztulna a levegő és nyugodtabb légkörben lehetne végiggondolni olyan kérdéseket, melyeket a politikai csörömpölés zajától addig lehetetlen volt. Például a háborút és a békét, valamint az egymondatos politizálás pusztító hatékonyságát.

Meglehetősen sokat közlekedek autóval, vezetés közben pedig nyilván az utat nézem. Ennek köszönhetően a tekintetem csak futó pillanatokra esett egy-egy óriásplakátra. Mindössze egy-két szó villan fel ilyenkor az ember tudata előtt, amit összeköt a pártembléma vagy más ismérvek alapján a plakátot képviselő politikai formációval. Nos tehát tisztelettel jelentem, sok hónapnyi, suhanó óriásplakátok kulcsszavait rögzítő tudatfeltöltésem mentén arra emlékszem, hogy a békét képviselő kormánypárt teleszórta Magyarországot "HÁBORÚ" feliratú szövegekkel. Volt olyan útszakasz, ahol megállás nélkül vibrált a szemembe a pusztulás rémképét előrevetítő üzenet. Ehhez jön még hozzá, hogy más médiacsatornákon keresztül folyamatosan zubogott rám a békeszerető kormánypárt tolmácsolásában, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, jön az atomvillanás, a gyerekeinket pedig besorozzák és meghalnak a fronton. Olyan is akadt, aki úgy fogalmazott, csupán "percekre vagyunk" a világégéstől.

Alig vártam már a kampányidőszak végét. Tudtam, hogy onnantól kezdve tényleg nagyobb lesz a béke. Nem oldódik meg a fegyveres konfliktus a szomszédban, nem szűnnek meg az amerikai lobbitevékenységek és az európai fegyverküldések, és valószínűleg Putyin sem dönt úgy, hogy visszavonulót fúj Ukrajnában. De legalább kapunk egy kis levegőt idehaza, és egy intenzív háborús riogatásra építő, elvileg ugye békepárti kampánycsörte után már ezt is értékelni kell.

A választások tétje a hatalom szerint tulajdonképpen lebutítható volt egyetlen szimpla kérdésre: az emberek vajon háborút vagy békét akarnak? A kérdőmondat lényege azonban a látszattal szemben mégsem a háború és a béke kifejezések mentén ragadható meg: a lebutítás itt a kulcsszó. A politika mindig a lebutításra épít, a komplex problémák végtelen primitív szintre csiszolására, az összetett kérdések redukcionizmusára. A politikusok azt feltételezik - és ebben sajnos részben igazuk is van -, hogy azok a választópolgárok, akik szavazataira számítanak, képtelenek a fontos kérdéseket kellő mélységben áttekinteni. Sőt, nem is érdemes túlságosan összezavarni őket bizonyos problémák megvitatásával, többoldalú megközelítésével, társadalmi-politikai-történeti áttekintésével. Mindez egy kognitívan felnőtt társadalmat feltételezne, de erre nincs szükség, amikor egyszerűbb úton is el lehet érni a sikert és megteremteni a szavazói bizalmat. Természetesen az egyszerűbb út nem más, minthogy a zsigeri félelemekre és ösztönvilágra építünk. A zsigeri félelmek és ösztönök nulla gondolkodást igényelnek - ezek ott vannak bennünk és előhívhatók. Elegendő tehát egyetlen mondatba sűríteni az üzenetet, feltölteni az ösztönöket pingelő atmoszférával és odahányni az óriásplakátokra, teletömni vele a médiafelületeket, szétszórni az utcákon és a tereken - vagyis sulykolni és sulykolni, ameddig mindenki teljesen át nem itatódik vele.

Ez a politikai formációk rábeszélőgépének vezérstratégiája, és többször tapasztaltuk, hogy ennek a kommunikációs stratégiának a hatékonysága dönthet el egész választásokat. A kérdés ezért soha nem az, mi az igazság az üzenetekben, mennyi valóságalapjuk van, hanem inkább az, melyik pártnak van jobb tömörítőgépe, ki tudja jobban egy mondatba összesűríteni a saját lebutított üzeneteit, ki alkalmasabb emocionálisan feltüzelni az embereket, és ki képes azután a leginkább sulykolni az egymondatát a tudatosan is kiskorúságban tartott választópolgárok felé? Aki ezt jól csinálja, győztesként emelkedhet fel azok közül, akik egymondata gyengébbnek vagy sulykolási technikája fejletlenebbnek bizonyul.

Ha innen nézzük, akkor mifelénk az elmúlt hónapokban az egymondatok háborúja zajlott. Jelszavak csatája, szólamok és szlogenek villongásai, ezekhez arcok, nevek és pártlogók társultak. Van abban valami groteszk ellentmondás, hogy a bármi áron béke volt a kormány egymondatainak végső konklúziója, és ezt éppen a zsigeri félelmek felkorbácsolásával és szinten tartásával kívánta magának biztosítani. Nem vagyok politikai elemző, de a választási végeredményeket látva civilként is azt kell mondanom, az egymondat nem működött maradéktalanul. De sajnos nem azért, mert a magyar társadalom színe-java elkezdett mélyebben gondolkodni, és megengedte magának, hogy legalább egy kicsit próbáljon utánajárni bizonyos kérdéseknek. A Tisza áradása szerintem ugyanúgy megtalálta a maga egymondatait, amelyek azokhoz jutottak el, akik a kormány és az ellenzék egymondataiba már halálosan belefáradtak. Ezeknek a tömegeknek jól esett kicsit hinni Magyar Péterben, lecserélni a régi bútorokat újabbakra, belekapaszkodni egy másik szlogenbe, felülni egy másik hullám hátára. De én úgy látom, alapvetően ez még mindig ugyanúgy az emóciókról szól, a rendszer elleni lázadás entuziasztikus élményéről, egy fiatal csávó köré épített rock'n'roll-ról és nem a választópolgár, mint idomított állatfaj tényleges felébredéséről. Hogy meddig árad a Tisza majd akkor derül ki, ha már elül a rajongás.

Talán naivitás mást várni a politikától és talán soha nem is lesz felébredés, mert a politika természeténél fogva az egymondatokkal működik. Talán egy tudatos társadalom csak kolonc a mindenkori politikusok számára. Lehet, hogy így van. De mégis találok magamban egy igényt, hogy ezt ne fogadjam el és legalább pedzegetni kezdjem: mi lenne ha leszoknánk az egymondatok köré épített politikacsinálásról? Mi történne, ha választóként leszoknánk arról, hogy megzabáljuk az egymondatokat és emiatt arra kényszerítenénk a politikusokat, hogy ne egymondatokban gondolkodjanak? Ha valamiképpen megüzennénk nekik, hogy képesek vagyunk ennél többre is?

Sajnos nem hiszem, hogy ennek a felvetésnek van realitása. Itt már kevés megoldásként, ha az egyik párt váltja a másikat, az egyik szólamot kidobjuk egy másik kedvéért. Még a rendszerváltás is kevés, ha az emberek belső világában mélyen tudatosult az egymondatok kultúrája. Itt már szinte kultúrát kellene váltani, az egész világot kicserélni magunk alatt, ami talán működhet kisebb-nagyobb körökben, de szerintem délibábos képzet ha a teljes társadalmi átfordulásra vetítjük. Ráadásul mindez olyan lassú és időben hosszútávú feladat, mintha a nemzet egy közös katedrális építésébe fogna, amit csak az ükunokáink fognak talán felavatni. Ehhez a magyar ember túlságosan türelmetlen. A gyorsaságra berendezkedett nyugati felfogásunk szerint minden azonnal kell. Soha nem adnánk magunkat egy ilyen léptékű paradigmaváltás megalapozásához. És az a helyzet, hogy ezt is valahol meg tudom érteni. Nekem most vannak problémáim és bár fontos számomra, hogy a még nem is létező unokáim majd jól élhessenek a jövőben, ez nem segít azokon az aktuális nehézségeken, amelyek ebben a pillanatban szorítanak. Ha egy politika úgy épít jövőt, hogy közben nem válaszol a jelenemre, az halva született okoskodás.

De akkor most mi legyen? Maradjunk az egymondatok agymosó világában, hiszen úgy is reménytelen egy értelmesebb, józanabb, igényesebb és tudatosabb társadalmat építeni? Nézetem szerint egy normális politikai gondolat soha nem mondhat erre a kérdésre igent. Legyen bármennyire utópisztikus és álomszerű egy elképzelt fényesebb politikai kultúra valósága, mégis valami hasonlónak kell irányt mutatnia - mert a lemondásra nem lehet társadalmat felhúzni. Keresztény hasonlattal ez pont olyan, mintha rámutatva az egyház mai állapotára kijelenteném, az egész prédikálásnak, gyülekezetbe járásnak, az evangélium hirdetésének úgy se lesz soha semmi értelme, maradjunk tehát azon a szinten, hogy "hallelujázunk", slágerdalokat énekelünk és jól érezzük magunkat - aztán az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Ilyen hozzáállással nemcsak a jövőnek, de már az egyházi jelennek sincs semmi értelme.

Ezért végső soron bár az eszményi állapot (vagyis kb. az abszolút tudatos és szólamokkal nem kontrollálható társadalom) elérhetetlen, az irány mégis akkor a legjobb, ha a dolgaink erre haladnak, a tendenciák erre mutatnak. Hogy Magyarország ezt a trendet erősíti-e vagy sem, azt majd meglátjuk - mindenesetre őszintén megmondom, bennem nem sok bizalom van ezügyben. Most egyelőre azt látom és a tegnapi választások is ezt a gondolatot erősítették fel bennem, hogy az egymondatok miliőjéhez továbbra is ragaszkodunk.

Tovább

Varázsvilág egy Napja

Egyelőre annyit tudunk, csak egy valóság van: ez az, amiben élünk. De néha jól esik teremteni magunknak egy másikat, egy andalítót, egy szívünknek kedvesebbet, és ehhez kapóra jöhet a hitünk. Mert ha a valódi valóságban alig történik valami, aminek szerintünk történnie kellene, a varázsvilágunkat benépesíthetjük, bebútorozhatjuk, feldíszíthetjük kedvünkre. A beszámolókat olvasva valami ehhez hasonló történt most Miskolcon, igen,  természetesen Azon A Napon.

Ez Az a Nap volt, amikor profi zenék szóltak, sok ezren boldogan együtt énekeltek és dicsőítettek, jól érezték magukat, imák és dalok szálltak, sütött a nap, és a nyomorult valóságból sikerült kihasítani néhány órára egy kis szeletkét, ahol jó volt együtt tölteni az időt. Egymással és a Jóistennel, közösség a tesókkal és egy torokkal felfelé, énekelve az égieknek - íme, az élet habos oldala! A klímaválság, a lakásproblémák, a háborús konfliktusok, az infláció, és a csökkenő kereszténység világában élünk, amikor meg kell becsülni az ilyen pillanatokat - nincs ok szégyenkezni, ha boldogok vagyunk és tömegesen érezzük az erőt, kollektíven fohászkodunk, vagy éppen öntjük ki a szívünket a mennyeiek szeme láttára.

Ám ettől ez a nap még nem Az a Nap, aminek szeretnénk látni és aminek néhányan szeretnék velünk láttatni. Milyennek is?

A CBN amerikai keresztény médiacsatorna oldalán például megtudhatjuk a választ. "Az ébredés tüze terjed Európában" - lódít olvasóinak a szerző mindjárt a cikk címében. Hiszen ha több ezren stadionokban énekelnek gyülis dicsőítő dalokat, az automatikusan azt jelenti, kitört az ébredés egy országban. És hát ezerháromszázan jelezték, hogy szeretnének megtérni - természetesen Isten az egyedüli tudója a valóságos számnak, de akárhogyan is van, bajosan lehet az ilyesmit ébredésnek nevezni. 

Persze lehetséges, hogy csak az amerikai portál esett némi túlzásba beszámolójában - s ha a hazai cikkeket olvassuk, talán mélyebb realitásérzékkel találkozunk. De hát nem: sajnos nem ez a helyzet. A miskolci stadionkoncert egyik leiratában sorjáznak a furcsa gondolatok. "A nap felemelő pillanatai közé tartozott amikor többször együtt kiáltotta fel mindenki Jézus nevét, ezzel is eljuttatva a legfontosabb üzenetet a környéken élők számára." - írja a szerző, hiszen mint tudjuk egy Miskolc méretű város stadionkörnyéki lakosságához úgy kell eljuttatni a "legfontosabb üzenetet" (vagyis az evangéliumot), hogy hangosan kurjantunk egy hatalmasat Jézus nevével. Ezzel az ügy lezárva, a szerencsés miskolci polgárokhoz eljutott maga az Üzenet.

És hát természetesen újra és újra előkerül a hamis toposz, ha különféle nemzetű, felekezetű, hátterű emberek együtt elénekelnek egy slágerdalt egy évben egyszer egy nagyobb méretű színpadon, az nem is lehet más, mint a térség csodálatos egységének képviselete. Igaz, hogy az év többi napján az egyes felekezetek csak epizodikusan vagy még úgy sem érdeklődnek a többiek iránt - nade öt percig legalább egység volt közöttük. Az pedig nyilván bőven elég az ébredés tüzéhez.

Egyszóval így zajlott le ama Párhuzamos Valóság, vagy más néven Varázsvilág egy Napja. Persze a rosszindulatú és cinikus hívők erre csak azt mondják, a valódi valóságban nem ez és nem így történt. Az egyetlen valóságban egy profin megszervezett, magas színvonalú keresztény megabuli volt mindez, lelkes és őszinte hívőkkel, akik jól érezték magukat. Nem kell ezt ennél messzebbre vinni és nem érdemes nagyobbat belelátni. Ez a Nap egy olyan látványos esemény volt, amivel kapcsolatban abban reménykedünk, nemcsak a Miskolciaknak, de az Égieknek is tetszett odafentről. Még ha ők alaphangon nem is rajonganak igazán a nagyotmondásért, és nem várják el tőlünk, hogy lelkesedésből lódításba bódítsuk magunkat. Az nem sietteti az ébredést sem Miskolcon, sem máshol.

Tovább

Térítgetés és megtérés, a fürdővíz és a gyerek

Térítés: az egyik olyan szó, amitől a nem hívő emberek többségének, és bevallom őszintén nekem is feláll a szőr a hátamon. Nem kell magyarázni miért, hiszen a dolog egyszerűen annyi, hogy senkit nem lehet megtéríteni, rábeszélni, rábírni a hitre. Mostanra azonban átestünk a ló túlfelére és már nem az állandó kényszeres "térítgetés" a probléma, hanem inkább a megtérők alapvető hiánya. Tegnap egy misszióról szóló rendezvényen kerekasztal-beszélgetés során diskuráltunk erről.

A misszió az egyház lételeme, és ha nincs misszió az egyházban, az előbb-utóbb az egyház megszűnéséhez vagy legalábbis egy lerobbant, végzetesen vegetatív állapotához vezethet. Túlzás lenne kijelenteni, hogy az egyház egyáltalán nem missziózik - gondoljunk csak Afrikára -, de legalábbis az európai kultúrkörben egyházi kommunikációval az emberek dömpingszerűen csak az év bizonyos szakaszában találkoznak, amikor a különféle felekezetek óriásplakátokon, újságokban és rádiókban könyörögnek az adó egy százalékáért.

A templomajtók persze nyitva vannak, az imaházakba szabad bemenni, a különféle egyházi intézményekben állandó munka folyik, de ha ezt így összeadjuk, akkor sem látszik semmi komoly dinamika, átfordító hatás vagy meggyőzőnek látszó teljesítmény. Az egyház meggyőzéshiányban szenved. Része a társadalmi vérkeringésnek, de nem sok vizet zavar.

Tegnap az Evangelikál Csoport megtisztelő felkérésének köszönhetően egy nyilvános fórumon diskurálhattunk együtt Steiner Józseffel és Fűtő Róberttel (mindketten gyakoroló módon foglalkoznak a misszióval, József doktori disszertációja ebből a témából íródott és friss könyvként máris kapható). Beszélgetőpartnereim tiszteletre méltó gondolatokat fogalmaztak meg, mégis az eseményt nyitó rövid igehirdetés egyik momentuma maradt meg bennem leginkább: ez pedig éppen a bevezetésben említett térítésről szól.

Szóval, senkit nem akarunk térítgetni (ami helyes), de ezért nem mondhatunk le arról, hogy az emberek körülöttünk megtérjenek. Amint a térítgetéstől való félelem miatt teljesen visszavonulunk, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. A tipikus keresztény magyarázat erre valahogy úgy szól, hogy "én nem szavakkal akarom hirdetni az evangéliumot, hanem tettekkel" - vagyis a munkahelyemen, családi környezetben, bármilyen kontextusban jó keresztényként viselkedek, és arra várok, hogy erre előbb-utóbbi felfigyelnek majd az emberek, egyszercsak felfedezik maguknak, kíváncsiak lesznek, kérdezgetni fognak, végül majd ezután - de csak ha nagyon muszáj - esetleg beszélek nekik a hitemről is.

Őszinte leszek: ez nagyon kegyesen hangzik, de alapvetően nem működik. És nem azért, mert a tetteink nem fontosak. Szó sincs erről. A tetteink perdöntően fontosak, nélkülözhetetlenek, elvárhatók. De nem helyettesítik az evangélium elmondását, verbalizációját, szóbeli közlését. Sem Jézus, sem az apostolok nem úgy jártak el, hogy némán élték az életüket a zsidó és pogány közegben, titkon azt remélve, egyszer majd csak kiszúrja őket valaki és "rákérdez" náluk az evangéliumra. Őszintén szólva, ha a saját megtérésemre visszagondolok, velem sem úgy történt, hogy egy szép napon észrevettem a keresztények meggyőző tetteit és ez vezetett el valamiféle áttöréshez a hozzájuk való viszonyomban. Nem, nekem prédikálták az evangéliumot és ezt meghallottam - ezzel párhuzamosan pedig észrevettem, hogy vannak körülöttem keresztények, akik viselkedése szinkronban áll a hirdetett üzenettel. De az üzenetet hirdetni kellett! 

Az evangéliumot a tanítványok is hirdették, proklamálták, tanították, szavakba öntötték és ezeket a szavakat tettek követték. Egy hasonlattal élve úgy képzelhetjük el mindezt, mint két csapot: az egyik csapból a szavak folynak, a másikból a tettek. A Szentírás mindkét csapot kinyitja és az evangélium így árad rá a világra. Mi azonban vagy egyiket, vagy másikat tartjuk nyitva. Nem lehet csak beszélni az evangéliumról, ha azt tettek nem követik, de nem elég tenni a jót és arra várakozni, az emberek majd csakis ettől megtérnek. Hallaniuk kell az üzenetet, nagyon konkrétan, nagyon jól artikuláltan, nagyon nekikvaló módon.

A térítgetést én utálom, mert nemhogy nem működik, beteges teljesítménykényszer áll mögötte, és elriasztja azokat is, akik Isten és a hit dolgai felé egyébként mutatnak némi fogékonyságot. De a profin várakozó hallgatásba is beleuntam, amitől azt várjuk, hogy a nem hívő ember radarján egyszer majd megjelenünk és ezután ők megtérnek a tetteink miatt. Nem akarom a szavakat kijátszani a tettekkel szemben, ahogy a tetteket sem a szavakkal szemben. A mostani kérdésem mégis inkább az: a szavak szintjén hogyan lehet a magyar társadalommal az evangéliumról meggyőző módon beszélni? Tudom, tépkedtük, boncolgattuk már ezt ezerszer. De muszáj újra és újra megtenni. Hogyan verbalizáljuk az evangélium igazságát egy olyan társadalomban, ami mélyen belül nem hisz a bűn valóságában, metaszinten kezdi értelmezni az etikát és minden vallási kijelentést szubjektív kis igazságként értelmez? 

Nagyon kemény dió ez. Csaknem lehetetlennek tűnik olyat mondani, ami feltöri. Keressük meg tehát a szavainkat! Nagy szükség lenne rájuk.

Tovább