A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.