Az egyház nagyjai, kiemelkedő személyiségei, meghatározó gondolkodói jogosan vannak magas polcra helyezve. Én is tisztelem őket. Ám nem lehet egyetlen polc sem olyan magas, hogy elérhetetlenné váljon. A következő bejegyzésekben most Kálvin János vagy inkább a determinizmus után nyújtózkodom és nem azért, mintha a reformátor személyével lenne valamiféle komoly problémám. Noha nem Kálvin találta ki az eleve elrendelés tanítását, mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, ami sok problémát okozott nekem az elmúlt egy évben...
Noha magam nem vagyok kálvinista, nem szeretném megbántani azokat, akik annak tartják magukat. Többségük őszinte hívő ember, többnyire református háttérrel. Barátaim, ismerőseim, kollégáim is vannak, akik kegyességi-teológiai nézeteik szerint leginkább a kálvinizmushoz csatlakoztak. Eszemben sincs szítani a feszültséget az egyházon belül, nem akarok felekezeti háborúskodásba bocsátkozni, pusztán egy személyes megélésemet jegyzem le, ami nagyjából az elmúlt egy évben végigkísérte az életemet - sajnos negatív értelemben.
Nem szeretnék és nem is tudok minden részletet leírni, tehát röviden csak a lényeg. Az utóbbi egy évben oktatói munkám miatt intenzívebben foglalkoztam dogmatikával, valamint átvettem egy gyülekezet lelkipásztori teendőit is. Ez a két dolog elvileg függetlenül haladt egymástól, furcsamód mégis egy kérdésben találkozott: felerősödött bennem egy olyan meggyőződés, hogy az életem kényszerpályán halad, a dolgaimról tehát alapvetően nem én döntök, nincs igazi szabadságom. Úgy élek, mintha valaki ráállított volna egy röppályára, amin kötelezően végig kell mennem. A dogmatika oktatását nekem kellett átvenni, de a gyülekezet lelkészi szerepét is csak én vehettem át - nem szeretném a körülményeket részletezni miért történt így, a lényeg mindenesetre annyi, hogy két meglehetősen súlyos feladat a nyakamba szakadt. Örömmel vállaltam mindkét dolgot, de azért a súlyát megéreztem. De hát: valakinek ugye vinnie kell a felelősséget, és kiderült, hogy ez elkerülhetetlenül én leszek. Aztán egyre több és több dologról azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem oldja meg, vagyis muszáj nekem foglalkozni vele, menedzselni, vinni, építeni. Egy idő után már minden mondatom tele lett olyan szavakkal, mint a kell, a muszáj vagy az elkerülhetetlen.
Az egész életem valahogy úgy alakult, mint amikor egy faházra szép lassan felkúsznak bizonyos indák és benövik azt, végül maga az épület már nem is annyira látszik, csupán felsejlik a buja növénytakaró alatt. Összegezve a lényeget, a gondolkodásom teljesen ráállt a teológiai determinizmusra: Isten és az általa teremtett erők kezében van a sorsom, valamicske kis szabad akarattal rendelkezem, de tulajdonképpen bele vagyok kényszerítve feladatokba, határidőkbe, teendőkbe, emberek nyafogásába, állandó szolgálatba - azonban ez így helyes, mert Isten nem téved, ő eleve elrendelte a sorsomat, ennek így kell lennie, ha élvezem, ha nem. Mindez oda vezetett, hogy idegileg kezdtem szétesni és végül külső segítséget kértem egy coachinggal foglalkozó remek barátomtól, mielőtt teljesen összeroppanok. Mindenféle vizsgálatokból kiderült, hogy nagyon rosszul reagálok a stresszre és nyakig benne vagyok egy lefelé húzó örvényben, ami a teljes kiégés felé visz. Hónapok "kezelése" után egyre világosabban látszott, hogy a jelen állapotom mögött egy önmagamról erősen lemondó, nulla szabadságmegélésről tanúskodó, kifejezetten determinisztikus logika vezérli a gondolkodásom, ami előtt tudat alatt meghajoltam, bár lelkileg valahol mégsem nyugodtam bele, hogy a saját életem irányítása nincs a kezemben. Nos, nagyon röviden ennyit rólam.
Nem is kálvinizmusnak nevezném ezt feltétlenül, hanem szimplán csak determinisztikus teológiának - ami persze elég határozottan gyökerezik a kálvini gondolatban, de benne van a tudomány által felkínált determinista látásmód is. Őszintén csodálkozok magamon, mert sosem voltam kifejezetten determinista észjárású, sőt ha mindenképpen dönteni kellene, inkább a szabad akarat felére billenne nálam a mérleg. Valamitől és valahogyan azonban teljesen átcsúsztam arra a térfélre, hogy az életem nem tudom szabadságban megélni. Az igazi kérdésekben nincs döntési lehetőségem, a dolgok sodornak, visznek magukkal, nekem pedig végezni kell a feladatokat, akármi a helyzet.
A szabad akarat maga igen komplex kérdés, ahogy a determinizmus is az. Nem kívánok belemenni a témakör egészébe, sem a különféle "izmusok" felől közelíteni, mert ez érzésem szerint félrevinné az egész gondolatmenetemet. Az egyetlen "izmus" itt és most csakis a teológiai vagy teista determinizmus, ami szerint Isten nemcsak megteremtette a világot, de minden pillanatát meg is határozza - és akkor az ember csaknem tehetetlen bábként sodródik egy ilyen valóságban. Minden tiszteletem a teológiatörténet ismert személyiségeinek, de mégis borzasztóan lehangoló a szélsőségesen determinista megközelítés, amit sokan közülük vallanak. B.B. Warfield például azt írja Istenről, hogy kivétel nélkül mindent Ő rendel el, és minden történés az Ő akaratának köszönhető: "Ő... teremti meg a lélek gondolatait és szándékait is". Paul Helm így fogalmaz: "Nemcsak hogy minden atom és molekula, minden gondolat és vágy létét Isten tartja fenn, hanem azok minden rezdülése Isten közvetlen irányítása alatt áll." Végül pedig idézem még R.C. Sproult is, aki ugyanezt a gondolatot visszhangozza:
"Minden molekula mozgása, minden növény rezdülése, minden csillag lehullása, minden akarattal bíró teremtmény döntése egyaránt alá vannak vetve az Ő szuverén akaratának. A világegyetemben egyetlen elszabadult molekula sem száguldozik a Teremtő irányításán kívül. Ha létezne egy ilyen molekula, az lehetne a kritikus légy az örök olajban."
Őszintén megmondom: ez szerintem borzalmas. Meg vagyok győződve arról, ha valaki mindezt a lénye legmélyén elhiszi, az előbb-utóbb megbetegíti. Helyesen írja John Lennox, hogy Helm és Sproul nem számol a saját szavai igazi következményeivel. Amennyiben irányítás alatt Isten közvetlen befolyását értjük a teremtett világ minden kis négyzet-millimétere kapcsán, az egyben azt is jelenti, hogy a szabadságunk gyakorlatilag nulla. Még az előző mondatot sem én akartam leírni: ennek egyszerűen így kellett történnie. Ráadásul ha Isten átveszi a hatalmat és közvetlenül irányítja a karomban lévő molekulákat, amikor például meglódulok és megütök valakit, akkor semmiféle felelősségem nincs a történtekért. De hogyan hordozhatom az Isten képmását és milyen alapon vonna felelősségre ez az Isten, ha valódi képességet nem adott nekem arra, hogy az Ő közvetlen irányításától függetlenül cselekedhessem? A kérdés persze a gumicsontként rágcsált "eleve elrendelés VS szabad akarat" kimeríthetetlen távlatai felé viszi az embert.
Gumicsontot rágcsálni nem akarok. A következő bejegyzésben viszont rá szeretnék mutatni arra, mi a probléma az erősen determinisztikus teológiával. Határozottan állítom - saját tapasztalatból is -, hogy komoly lelki tünetekhez vezethet, ha valaki meggyőződés-szerűen magáévá teszi az ilyesmit. Az emberi lélek képtelen tartósan együttélni egy radikálisan determinisztikus látásmóddal. Legyen bár a szabad akarat illúzió (nem hiszem, hogy az), de mindenképpen szükségünk van rá. Ezzel nem tagadom, hogy vannak determinisztikus tendenciák, ahogy azt sem, Istennek létezik elrendelő szándéka. Nem mindegy azonban, hol húzzuk meg ennek a határvonalait. Ha a nadrágszíj túl laza, leesik rólunk a nadrág, ha túl szoros, elhordozhatatlan fájdalmat okoz. A következő bejegyzésben még szeretnék kicsit töprengeni ennek az egésznek a mibenlétéről, szemügyre véve azt a három kulcskifejezést, ami a téma középpontjában található.
Kedves Sytka! Mindenekelőtt kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod és a lelki békéd helyreálljon, jó hogy időben észrevetted, hogy változtatni kell. Szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni az írásodhoz. Úgy tudom nem csak református háttérből, hanem baptisták sőt karizmatikusok is sokan kálvinistának vallják magukat. Külföldi példákat említve: Washer, MacArthur, Piper és sokan mások. A saját tapasztalatomat szeretném megosztani veled, nem teológiai vitát kezdeni. Mind a saját életemben, mind a gyülekezetben azt látom, hogy akik valóban megértik a szívükkel és az értelmükkel Isten szuverenitását, azt hogy Ő a saját elhatározásából kiválasztott és elhívott, újjászült és megszentel, végül befogad a dicsőségbe és nem vesztjük el valahol félúton az üdvösségünket, nos ez egyrészt csodálatos békességgel és megnyugvással tölt el bennünket, másrészt aktivitásra sarkall, hogy imádkozzunk és hirdessük az evangéliumot. Úgy látom, hogy nem csupán átmeneti ez a békesség, hanem tartós, és teljes bizalmat ad Istenben. Egyáltalán nem úgy élem meg, hogy nincs semmiben döntési szabadságom, hanem keresem Isten akaratát, amire a Biblia is buzdít. Én úgy látom, hogy alapvetően az üdvösség útjára és tényleges végbemenetelére nézve rendelt el Isten mindent, Ő tartja kézben ezt a dolgot, hála Neki. Viszont nem gondolom, hogy minden más területen ezt túl kell gondolni, pl. hogy hány zsömlét vegyek a gyerekeknek, hiszen józan észt is adott. R.C. Sproul, aki az egyik általam nagyrabecsült tanító (ismerve bizonyos nézeteit, amit másképp látok) szerintem kissé költőien fogalmazott, de én mégis gyönyörűnek, és nem borzalmasnak, találom a gondolatát. Végülis igaz, hogy ha valami Isten akaratán kívül kerülhetne, akkor Isten nem volna többé mindenható, és az a valami nagyobb lehetne, mint Ő, ami lehetetlen. A mi gondolataink nem érnek fel az Ő gondolataihoz, és nem hiszem, hogy be tudjuk igazán fogadni, hogy Ő mennyire szuverén, illetve Ő egyedül A Szuverén, ugyanúgy ahogy egyedül A Szent. Testvéri szeretettel, Zsuzsa
VálaszTörlésKedves Zsuzsi!
TörlésKöszönöm a kommentedet, semmi gond nincs, csak beszélgetünk! :-) Néhány dologra reflektálnék azért, mert az a benyomásom, hogy olyan dolgokat írtál le nekem, melyek jó részét ebben a formában én is elfogadom. Csak én nem ezekről beszéltem, hanem a radikális determinizmusról (ezt értem teológiai determinizmus alatt), ami tényleg szó szerint úgy veszi, hogy a világ minden kis rezdülése (az összes molekula mozgása) eleve elrendelt. Ezt tartom károsnak és megbetegítőnek, sőt szembenállónak a Bibliával.
A Sproul idézet kapcsán maga Sproul még azt is hozzáteszi, ha valaki ezt így nem fogadja el amit ő ír, az ateista! Pontosan így fogalmazott (vastagbetűs kiemelés tőlem): "No maverick molecules run loose in the universe, beyond the control of the Creator."
Itt a "control" (irányítás) kulcskifejezés szerintem - nem mindegy mit értünk ezalatt! Nem mindegy, hogy minden egyes molekula Isten fennhatósága alatt van (tud róluk, látja őket), vagy közvetlen irányítása alatt! Ha utóbbi a helyzet, akkor fenntartom a véleményem: nincs ebben semmi költői, sem szép, sem gyönyörű - pont ellenkezőleg. Iszonyatos. Akkor minden egyes történésnek a valóságban - beleértve a bűnt vagy a Sátán tetteit - Isten az okozója, aki azután számon is kér engem és téged, igazságtalanul. Ezt hívom radikális detreminizmusnak, amiben őszintén szólva én nem tudok gyönyörködni. (Megjegyzem Sproul tanítja azt is, hogy a hit követi az újjászületést és nem előzi meg. Ezt én igen furcsának találom - de ez más tészta. :-) )
De vajon erről van-e szó? Az általad is említett Piper egy helyen például ezt írja : Isten "... megengedi a bűnt; s egyúttal oly módon rendeli el bölcs, szent és a legkitűnőbb célokkal és szándékokkal az eseményeket, hogy a bűn ha megengedi... kétségkívül és csalhatatlanul bekövetkezik."
Ez nekem kissé úgy cseng, hogy bár próbálja elkerülni a csapdát, hogy Istent nevezze a bűn okozójának, mégis azt sugallja, hogy Isten valahogy úgy alakítja az eseményeket, hogy azok elkerülhetetlenül elvezetnek a bűnhöz. Mintha azt mondanám, hogy miután hetekig éheztettelek, bezárlak téged egy szobába frissen sült csirkével, krémessel és amit csak szeretsz, a kulcsot pedig elhajítom - aztán megtiltom, hogy egyél! Nem kell borzasztó fantázia hozzá, hogy 99,99999.....% valószínűséggel enni fogsz. :-) És persze a szó szoros értelmében te leszel a felelős... vagy én is, aki elkerülhetetlen helyzetbe hoztalak? Piper ezt sugallja és a radikális determinista teológia ugyancsak.
Nos, mielőtt bárki félreérti: én hiszek abban, hogy van Istennek terve, eleve elrendelése is (a kifejezést használja a Szentírás!), abban is hogy létezik kiválasztás. Hiszem Isten szuverenitását, akaratát, előretudását. De ez a csomag így együtt sem vezet szerintem egy fatalista, merev, kérlelhetetlen valósághoz, márpedig a radikális determinizmus pontosan ezt hozza magával.
Szerintem nagyon szemléletes Charles Simeon megjegyzése: "A kálvinizmus egy rendszer. Isten nem egy rendszerben nyilatkoztatta ki igazságát; a Bibliának nincs ilyesféle rendszere. Tegyük félre a rendszert, és meneküljünk a Bibliához; fogadjuk szavait egyszerű engedelmességgel és anélkül, hogy bármely rendszerre tekintenénk. Legyünk bibliahű keresztények, ne pedig rendszerhű keresztények."
Spurgeon szerint pedig "a kálvinizmus az evangélium" - ez az eredeti értelme. Isten nyilván nem a bűn szerzője, és nyilván nem is a kísértő (Jak.1:13), de bizonyos értelemben hagyja a maga útján azokat, akiket nem fékez meg a könyörületével. Talán erre célzott Piper, akiről nem az süt, hogy merev és szigorú , talán ismered a Szenvedélyem Isten c. könyvét. Én is egyetértek Piper-al abban, hogy először az újjászületés és utána a hit. A hit Isten ajándéka, és feleszmélése az újjáteremtett embernek. Igazából el tudjuk-e hinni, hogy az ember gyökeresen romlott a természetére nézve a bűn miatt, és halott a bűneiben? Itt fordul meg a kérdés. Ha halott, akkor képtelen hinni, dönteni, válaszolni Istennek egészen addig amíg Isten Szelleme kivülről meg nem eleveníti. Az hogy utána azonnal hisz nem kétséges, ezért ezt a rejtett pillanatot nehéz megragadni, vagy szétválasztani. Úgy éli meg (vagy élheti meg), hogy hisz és üdvözül, de ezt meg kell előznie Isten természetfeletti beavatkozásának. És úgy éli meg, hogy döntött Jézus mellett, de ezt megelőzte Isten ellenállhatatlan hívása, ami megelevenítette és az akaratát formálta. Én ennek nagyon örülök, és velem is így történt, mivel eszem ágában nem volt kereszténnyé, Jézus követőjévé válni. Biztos, hogy ez nem az én döntésem volt.
Törlés"Spurgeon szerint pedig "a kálvinizmus az evangélium" - ez az eredeti értelme"
TörlésSpurgeon szerintem téved. Egyetlen -izmus sem lehet maga az evangélium. Sem a kálvinizmus, sem a pünkösdizmus, sem az evangelikalizmus, sem semmiféle teológiai rendszer. Már csak azért sem, mert a kálvinizmus alapja kb. 1559-től datálható. Előtte nem volt evangélium?
"Talán erre célzott Piper..."
Nem, nekem nem az jön le, hogy erre célzott. Teljesen úgy beszél a bűnről, hogy Isten olyan feltételeket teremt, melyek maguktól értetődően (gyakorlatilag elkerülhetetlenül) elvezetnek a bűnhöz. Ez nettó eretnekség, ha így érti, és nehéz másként érteni.
"Én is egyetértek Piper-al abban, hogy először az újjászületés és utána a hit. "
Bár valóban nehéz szétszálazni az újjászületés-hit kettősét, szerintem itt is jogosan felvethető, hogy Piper tévedésben van. Az természetesen bibliai alap, hogy az ember bűnös, romlott természetű, önmagától semmit sem tehet a saját megmenekülése és üdvössége érdekében. Mégis, az evangélium rendre úgy beszél erről, hogy pont fordított sorrendet mutat. Néhány példa:
"...úgy kell az Emberfiának felemeltetnie, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,14-15) Nem azt mondja tehát, hogy "akinek örök élete van, az higgyen!", hanem fordítva. A filippi börtönőrnek tennie kellett valamit - neki kellett döntenie. Pál felszólította: "Higgy az Úr Jézusban" (Csel 16,31). Ez nyilván megelőzte az újjászületést: a börtönőr dönthetett arról, hogy hisz vagy nem hisz. Ha úgy dönt, hogy Pál felszólítása ellenére sem hisz, akkor nem születik újjá! Tehát nem arról volt szó itt sem, hogy előbb újjászületett, aztán szólította fel Pál, hogy legyen hite! Ennek semmi értelme se lenne. Ha az újjászületéssel együtt "jön a hit", akkor értelmetlen, amit Pál kért. Nyilván arról van szó, hogy Isten vonzása, kegyelme dolgozott ennek a római századosnak az életében - de a döntést Krisztus mellett meg kellett hoznia.
Nagyon-nagyon sok verset lehetne még citálni, de ezek mind arra mutatnak, hogy az újjászületés azokkal történik, akik megtérnek, azaz kifejezik a bizalmukat (=hitüket) Krisztusban. Persze tudok azokról is, amiket erre válaszol Sproul vagy Piper - de mindent azzal a furcsa logikával fordítanak a visszájára, hogy a hitbeli döntést megelőzi az újjászületés. Sőt, az újjászületés fogalmát is másként definiálják, mint ahogyan a Biblia beszél róla. Mindazonáltal: ez most nem ennek a beszélgetésnek a témája, csak reagálni kívántam arra, amit írtál. :-)
"Én ennek nagyon örülök, és velem is így történt, mivel eszem ágában nem volt kereszténnyé, Jézus követőjévé válni. Biztos, hogy ez nem az én döntésem volt."
Zsuzsi, nem ismerem a megtérésed történetét, igazad van abban, hogy Isten vonzására és hívására indultál el - de azért csak meghoztad te magad azt az elhatározást, hogy megtérsz és bemerítkezel, nem? Korlátozott-kényszerített valaki a megtérésre / bemerítésre? Ugye nem? Itt kellene most alaposan megnéznünk mit jelent Isten kiválasztása, vonzása, szándéka - és mennyiben számít az ember szabad akarata.
Akárhogyan is van, ha nullaközelire fogyasztjuk a szabad akarat lehetőségét, ne feledjük, hogy onnan kezdve az ember erkölcsi számonkérhetősége is a nulla közelébe kerül. Ez pedig homlokegyenest szembemegy a Szentírás egész tanításával, mert az ember felelős a tetteiért, a döntéseiért, a bűneiért - nem mondhatja azt, hogy valamiféle fatalista determinizmus miatt előre el volt döntve, hogy vétkeznie kell. Isten számonkérése, az utolsó ítélet, sőt a megváltás szinte súlytalanná és bohózattá válna ebben az esetben.
"Spurgeon szerint pedig "a kálvinizmus az evangélium" - ez az eredeti értelme"
TörlésEzt hol írja, mondja? Van esetleg forrás erről?
Elvhű vagy gondolkodó bázis, lázadó fázis? :P
VálaszTörlésLehet szabad akaratból hinni a predestinációban, meg predestináltan hinni a szabad akaratban. De mi van, ha a kettő egyszerre igaz? A filózás feltölti majd a bázis igényeidet, na de mi lesz a motivációddal? Sok sikert a coachingban :))
"Egy kálvinista megérkezik a mennyországba. Két sort lát, az egyik a "predestináció", a másik a "szabad akarat" címkéket viseli. Úgyhogy, mivel persze kálvinista, beáll a predestináció sorba.
Amikor sorra kerül, az angyal ránéz, és megkérdezi: "miért ide álltál?", amire azt válaszolja: Hát, hiszek a predestinációban, úgyhogy úgy döntöttem, ide állok". Az angyal a fejét rázza: "Nem, nem, neked a másik sorban a helyed!"
Hát akkor átáll. Amikor újra sorra kerül, az angyal megint megkérdezi, hogy miért állt ide. "Hát mert a másik fickó a másik sorban azt mondta, hogy álljak ide..."
"Elvhű vagy gondolkodó bázis, lázadó fázis? :P"
TörlésNem egészen. :-) A bázis harmonizáló, a fázis elvhű. Ezt el is fogadom, tényleg ilyen vagyok. :-)
A vicc jó amit írtál. És igen, mindkettő nyilván egyszerre igaz: a determinizmus és a szabad akarat is. Ahogy egy korábbi postban (néhány bejegyzéssel lejjebb) említettem, a feszültséget meg kell tartani a kettő között - a teológiai determinizmus ezt borítja fel a radikális kiválasztás tanával.
Na, hát látszik, hogy mi szűrődik át a blogoszférán, bár így jobban belegondolva, így teljesen érthetővé válik a halloweenes posztod tavalyról :)
TörlésÉn csak akkor hiszek az eleve elrendelésben, ha Isten terve az, hogy végül- az idők végezetén, mindenki eljuthasson az üdvösségre. (Charles de Foucauld) Vagy az igazság, vagy az irgalom által. (Sziénai Katalin)
VálaszTörlésParadoxon az, hogy Isten terve (eleve elrendelése) bárki számára is, a kárhozat legyen.
A másik, hogy oly könnyedén hisznek az eleve elrendelésben azok, akik meg vannak győződve arról, hogy ők kiválaszottak. Ennek tudatában, végtelenül bátrak ennek a hirdetésében. Nem csoda, hogy ők megnyugvást találnak ebben- mert hisznek abban, hogy ezt soha nem fogják elveszíteni. Sosem fogom elfelejteni Nagy Gergely és dr. Orosz László vitáját- szívszorító volt és szomorú.
Gy.Rita
Kedves Rita! A Biblia beszél az eleve elrendelésről, Pál maga használja is ezt a kifejezést - tehát azt nem mondhatjuk, hogy ne lenne biblikus ebben hinni. Más kérdés, hogy a kálvinizmus mint rendszer, illetve a determinista teológia hogyan használja fel és magyarázza a Szentírás textusait és magát az elrendelést. (Én ezzel állok hadilábon.)
TörlésIgen, a választottság tudatában könnyű hinni az eleve elrendelésben - de ebben is van veszély, hübriszhez, felsőbbrendű-tudathoz vezethet. Nagy Gergely és Orosz László melyik vitájában és konkrétan mit tartottál szomorúnak?
Kedves Styka!
VálaszTörlésTeológiára járva kezdtem jobban érdeklődni teológusok írásai után. Addig az eltelt huszonévet a legvidámabb lelkülettel éltem olvasgatva a Bibliát.
Majd jöttek a nagy teológusok által írt könyvek.
Tanulmányaim miatt elkezdtem olvasni Kálvint, Luthert, Ágostont... Döbbentem olvastam írásaikat , hiszen egy egész más evangéliumot tártak elém mint amiben addig hittem.
Ahogy egyre több vélekedést olvastam, megértettem miért is olyan élettelenek a nagy felekezet vezetői, és hívei. Mert nem a Szentírásban keresték a válaszokat, hanem Kálvinnál, Luthernél, Ágostonnál....
Persze mondhatnánk, hogy igen, mert ők megértették a Szentírást, ezért elhisszük nekik az értelmezésüket. Igen, mindaddig hihetőnek is tünnek magyarázataik, amíg nem olvasunk más teológusok írásait is.
Már a végén Kálvin és Luther is "összeugrott" , majd Zwingli tanítványit vízbefolytották más nézeteik miatt stb.
Ha Ireneusz és a korai keresztények írásait olvassuk, Ireneusz ugyanolyan joggal tagadhatta volna ki Kálvint eretnek nézetei miatt , mint Kálvin a vele egyet nem értőket.
Ireneusz az eretnekek ellen írt munkájában Kálvin tanításainak nagy részét eretnekséggel egyenlővé teszi. Kálvin elvileg olvasta az ősatyák köztük Ireneusz írásait, sőt hivatkozik is rájuk, mint követendő atyák, de fittyethányva írásaikra átveszi Nüsszai Gergely ezotéria felé hajló magyarázatait.
Ezzel csak azt akarom mondani, ha már arra lettél "elrendelve" hogy Isten népét legeltesd, akkor ne fogadd el, ha nem tudsz a determizmusban hinni a Szentírás alapján, hogy van determizmus mert Kálvin azt állíja.
Én elolvastam Kálvin eleve elrendelésről szóló írását, és nemhogy meggyőzött, hanem inkább azon csodálkoztam , hogyan tudták ezt ötszáz éven át elhitetni az emberekkel. Ugyanis a korai egyház egyértelműen kimondta, hogy az eleve elrendelés tanát nem Jézus tanította, hanem gnosztikusok. Még Origenész is keményen bírálta az azt terjesztőket, pedig Origenész is messze eltudott kalandozni az írott igazságtól.
Higgy abban amit olvasol a Szentírásban, és felejtsd el a teológus nagyságoknak a vélekedéseit. Különben a lényeget fogod az úton szem elől veszteni, és csak azt fogod észrevenni, hogy egy börtönben senyvedő rabnak nagyobb az életereje, mint neked, akit Isten Szelleme vezérel elvileg.
Gyümölcseiről ismertetik meg a fa. Ha Kálvin fájáról eszegetünk, vagy Ágoston fájáról, legalább azzal legyünk tisztában, hogy az nem az élet fája, az Kálvin fája meg Ágostoné.
Az élet fáját csakis a Szentírásban találod meg. Ha onnan eszel a gyümölcseit ismerjüK: szeretet, öröm, béketűrés, szelidség... stb. Pál pontosan felsorolja, nem kell találgatnunk.
Jó étvágyat Styka! Nyerd vissza az erődet, a hitedet, a jókedvedet, a reménységed, a bátorságodat, a vagányságodat!
Nincs itt nagy baj, csak másik fáról szedegess! 😉
Tavaszieper
"a korai egyház egyértelműen kimondta, hogy az eleve elrendelés tanát nem Jézus tanította, hanem gnosztikusok."
TörlésErről tudsz esetleg forrást megosztani? Érdekelne, hogy lehessen hivatkozni rá.
A magam részéről ismét egy picit vitába szállnék, "mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, [...]" kapcsán.
VálaszTörlésLeginkább azt a kérdést tenném fel, hogy magával Kálvinnal van-e gondod, meg az ő írásaival; vagy csak azzal, ahogyan őt később értelmezték, és amilyen képet alakítottak ki róla utólag?
Minél többet olvasom Kálvint a predestináció kapcsán -- pl. az Institutio vonatkozó fejezeteit -- annál kevésbé látom radikálisnak a kérdésben: ebből a szempontból a későbbi szupralapszáriánus-infalapszáriánus vita résztvevőihez képest felüdülés akár az Institutiot olvasni az eleve elrendelésről. Amennyire értem, még Amyraldus hipotetikus univerzalizmusa is kompatibilis Kálvin eleve elrendelésről szóló tanításaival -- ami mintha épp az előbbiek radikalizmusával szemben mutatott volna alternatívát.
Természetesen Kálvin sem lógott ki a korból és a kulturális közegből, akkoriban Isten előrelátását mindenki meglehetősen determinisztikus módon tudta értelmezni csupán. (Hadd jegyezzem meg itt is, hogy a XX. századi matematikai eredmények (elosztott rendszerek, elágazó idejű temporáris logikák stb. fényében érdekes visszanézni erre a korra, újraértékelni az egész vitasorozatot a mai ismeretek fényében).
Kálvinnál ezen a ponton leginkább két dolgot látok, az első, hogy addig akar menni, ameddig csak a Szentírás alapján lehet, de egy tapodtat sem tovább; a másik az általad máshol nemrég említett paradoxontűrés -- az emberi felelősség és Isten abszolút szuverenitás paradoxona kapcsán különösen is. Ebben a két pontban nem lennék olyan biztos a következő generáció több neve kapcsán... a paradoxon pedig adott, és mindkettőhöz el lehet jutni a Szentírásból. Nemrég nagy élvezettel olvastam Clairvaux-i Bernáttól A kegyelemről és a szabad elhatározásról c. írását
-- eredeti címe De Gratia et Libero Arbitrio, és az a meglepetés ért, hogy ugyanennek a paradoxonnak a feloldására tesz kísérletet, különösen is az általa tárgyalt három szabadság (liberum arbitrium, liberum consilium, liberum complacitum) segítségével, a kálvini eleve elrendelés leginkább Bernát gondolatainak továbbgondolásának tűnik (nyilván egy egészen másik korban).
A hiperkálvinista skolasztika kapcsán a megbetegítő jelző felvetésével egyet is tudok érteni. Innentől kezdve az a nagy kérdés, ki mit ért kálvinizmuson... a magam részéről hajlanék a történetiségre és a későbbi protestáns ortodoxiától való megkülönböztetésre.
dzsaszper, jogos és jó kérdés, hogy nekem itt Kálvinnal "van-e bajom", a kálvinizmussal vagy annak valamelyik neo-kálvinista formájával? Nos, azt hiszem most igen alapos olvasásra és kutatásra lenne szükségem ahhoz, hogy erre korrektül válaszoljak - erre viszont egyszerűen most nincs időm és pluszenergiám.
TörlésAz viszont biztos, hogy a lelki-mentális nyomás, ami rám nehezedett az elmúlt egy évben, a determinisztikus teológiai látásmódok miatt ért utol. Nem tudom, hogy ez kálvinizmus-e akármelyik verzióban vagy sem. Egyszerűen azt éltem meg és úgy magyaráztam magamnak, hogy olyan feladatokat kaptam, amiket csakis én tölthetek be, nem én döntöttem ezekről, mert az életem irányítása nincs a kezemben.
Kicsit azt érzem, amióta leírtam ezt a bejegyzést, többen megkerestek és próbálták nekem elmagyarázni, hogy Isten szuverén, van eleve elrendelés, a bűn miatt az emberi akarat meggyengült, stb... Nagyon köszönöm mindenki kedvességét, nem szeretnék tapintatlan lenni, sőt jól esik hogy ennyien gondoltok rám. De ezek egyikét sem tagadtam, sőt, magam is vallom - mitöbb tanítom - Isten szuverenitását, az eleve elrendelést, az akarat meggyengülését és az ember bűnös természetét dogmatikából. (Utóbbiról volt itt néhány szerintem roppant értékes bejegyzés és disputa is a közelmúltban!) Tehát nem arról van szó, hogy ne ismerném az alapfogalmakat vagy ne érteném, hogy ezek mit takarnak. Az biztos, hogy Kálvint többet lehetne olvasnom és komolyabb erőfeszítést tennem az ő megértését illetően.
"Természetesen Kálvin sem lógott ki a korból és a kulturális közegből, akkoriban Isten előrelátását mindenki meglehetősen determinisztikus módon tudta értelmezni csupán."
Ez nagyon fontos mondat - Kálvint is könnyű félreérteni ha out-of-context kivesszük a saját korszakából és miliőjéből! Azt hiszem olvasgatni fogom és szem előtt tartom az észrevételed...
Kedves Tibor,
TörlésŐszinte együttérzésem, jártam már ebben a cipőben: a kapott feladatok kapcsán, amit más nem tölthet. Azt is tudom, hogy keresztény körökben sokak úgy reagálnak a mellettük lévőt ért efféle helyzetekre, mint annak idején Jób barátai -- bár ne tennék...
Egy ilyen helyzetben még a leginkább segítséget jelentő reakció: "nem gondoltam volna, hogy ilyen mély gyászban vagy" -- ami amúgy teljesen leírta az akkori helyzetemet. Ennek kapcsán az a jó hírem, hogy Istennel lehet beszélni: ő nem akadt ki még C. S. Lewis: A bánatról c. könyvben kiadott imádságain sem...
dszaszper, köszönöm! Most már valamivel jobb a helyzet, habár még birkózom az időbeosztással, kikerülhetetlenség-érzéssel, sorsszerrűséggel. Nem zavarna, hogy vannak elkerülhetetlen feladataim (kinek nincsenek?), de az lenne a jó, ha eközben több szabadságot tudnék megélni.
TörlésTehát mentálisan nem azért küzdök, hogy lenyomjam ami kötelező, hanem hogy mellett jobban megéljem, hogy én is dönthetek a saját életemről.
Tibor,
Törlésnekem itt nagyon a Heidelbergi Káté első kérdése-felelete jut az eszembe -- nem hiába vagyok református :)) -- de leginkább nem annak kapcsán, hogy sikerül-e felmondani, mint helyenként konfirmációs felkészítésnél megy, hanem, hogy szívből el tudjuk-e mondani a választ.
Ebben benne van egyebek közt, (kivonatonsan) hogy életemben és halálomban a legfőbb vígasztalásom, hogy "nem az önmagamé, [...] hanem [...] Jézus Krisztus tulajdona vagyok," és Ő az, aki "úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia," ráadásul Ő az is, aki " szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek."
Sokan mintha nem gondolnák, hogy erre a kérdésre az efféle elkeseredésbe őszintén a káté válaszát adhatnánk -- ami szerintem méretes tévedés: a kettő nem zárja ki egymást! (Mintha az elkeseredés lenne önmagában a nagy baj, és nem az, hogy mit kezdünk vele... időnként tagadhatatlanul elkeserítő helytállni a kapott feladatokban, meg abban amit menetközben
kapunk innen-onnan: elődökből ebben nincs hiány, C. S. Lewistól akár Jeremiásig vagy Jóbig)
Ha valami igazi szabadság, az az, hogy önként arra teszel erőfeszítéseket, hogy az Ő veled való terve szerint élj. "A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek."
Sajnos időnként, megfeledkezve elődeink tapasztalatáról, úgy teszünk, mintha szégyen lenne a fenti módon elkeseredve megkérdezni, hogy akkor most hogy is van ez, és mi is a te terved velem...
Jézus számos helyzetben számos különböző dolgot mondott, amiket egyfajta holisztikus egyensúlyba kellene hozni, a világ üdvösségének szemléletével, és ez nem ment a csőlátóknak, szabál-az-szabál típusúaknak - ebből lett az utókort zavaró összevisszaság. Pál levelei sem egy műszaki specifikáció... Azokat is holisztikus egyensúlyteremtő megközelítésben kellene olvasni, nem néhány kiragadott mondatába kapaszkodni görcsösen.
VálaszTörlésKálvin maga sem gondolta egészen komolyan a predestinációt, hiszen valójában azt tanítja, hogy az üdvösségébe vetett szilárd bizalommal igyekezzék sőt stréberkedjék mindenki, csak végső soron bízza ennek eldöntését Istenre. Ez nem valódi, filozófiailag következetes predestináció, ám a mai szabál-az-szabál típusúaknak ez (is) magas...
Ezért is írtam az előző poszt alatt, hogy vigyázzunk az "Én az igazságot / Jézust követem" kijelentésekkel, mert nem megalapozottak, csupán legjobb szándékunk szerint igyekezhetünk Jézus tanítását követni. S persze, igyekezzünk is, egymás iránt némi toleranciával.