A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.