Amióta lelkipásztorként is végzem a tevékenységem, és nem pusztán teológiai oktatóként, azt hiszem valamivel érzékenyebb lettem a körülöttem élő emberek problémáira. A problémák jó része mögött teológiai bizonytalanságok, konkrétabban a hitünkkel kapcsolatban felmerülő kétségek állnak, melyek érzelmileg is nagyon megterhelők, adott esetben kognitív disszonanciákhoz vezetnek. De ami a legrosszabb, bárhogyan akarjuk megoldani őket, nem tudunk szabadulni tőlük. Pedig talán éppen ez a kulcs - hogy nem is kell szabadulni...
Nos, azt hiszem iszonyú mennyiségben lehetne sorolni a jobb és rosszabb példákat a hitéletünk kontextusában, és az embernek van egy olyan érzése, mintha ezek egy tőről fakadnának: a bizonytalanságot úgy szeretnénk megszüntetni velük kapcsolatban, hogy határozottan döntünk valamelyik opció mellett. Így tehát azt mondjuk, inkább hiszünk a determinizmusban (és nem igazán a szabad akaratban), inkább eljövendőnek véljük Isten országát, és inkább nem bökdösünk az ujjunkkal bibliaversekre, ha Isten segítségét kérjük. Persze dönthetünk másként is - a lényeg, hogy valamit muszáj dönteni, mert ellenkező esetben együtt kell élni azzal a feszültséggel, amit az ehhez hasonló kérdések miatt mentálisan érzünk és ami feldúlttá, feszültté, lelkileg nehézzé teszi a hitéletünket.
Ez a jelenség persze nem pusztán hitéleti, szerintem az élet egyéb területein is éppen így jelentkezik. Csak egy gyors példa: konzervatívabb vagy liberálisabb értékekre van szükség a társadalomban? Nyilván: mindkettőre, mégis ádáz vita dúl ezek körül, mintha muszáj lenne dönteni, szavazni kellene egyik vagy másik mellett. Az emberek kiközösítik, kiutálják egymást, ha határozottan állást foglaltak valamelyik oldalon, és egy boldog jövőképet vizionálnak, ha a liberálisabb vagy konzervatívabb értékek diadalmaskodnak.
Mégis, úgy tűnik nem vezet túl sok jóra, ha a tipikusan "kétvégű" dilemmákat megoldjuk, ha elvágjuk a közöttük meglévő feszültséget, és egyik vagy másik oldalra adjuk a voksunkat.
Bennem egyre inkább erősödik a meggyőződés, ha a konkrét szavazás nem segít, amivel szeretnénk feloldani a dilemmáinkat, akkor talán inkább meg kell tanulni együtt élni velük. Talán a feszültséget, amit ezek okoznak, káros dolog feloldani. Maradva a legelső példámnál, miszerint VAGY az isteni determinizmusban, VAGY az Isten által adott szabad akaratban illik hinni, remekül okoskodik D.A. Carson, amikor ezt mondja:
"Tegyük fel például, hogy a vitapartneremet annyira lenyűgözi Isten szuverenitása, hogy az e fontos igazságot alátámasztó összes szakaszból és érvből építi föl teológiai rendszerét, majd e háló segítségével kiszűri azokat a bizonyítékokat, amelyek értelmezhetők a teológiai rendszerének megkérdőjelezéseként. Az azonnali válaszom az, hogy az illető eljárása módszertanilag megkülönböztethetetlen azétól, aki először a valamiféle emberi szabadságot alátámasztani látszó szakaszokból és elvekből építi föl teológiai rendszerét, majd kiszűri a kiválasztásról és eleve elrendelésről szóló szakaszokat, amíg biztonságosan hatástalanítani nem tudja azokat azáltal, hogy újradefiniálja őket. A dolog lényege a redukcionizmus."
Másként fogalmazva, az eleve elrendelésről (teológiai determinizmusról) és szabad akaratról szóló teológiai viták nem csak amiatt frusztrálóak, mert a téma végtelen hosszúságúnak és megoldhatatlannak tűnik. Hanem attól is, hogy a résztvevők sok esetben minden áron meg akarják fejteni a kérdést, vagyis elvágják a feszültséget a két oldal között. Azt még elhiszem, hogy valakinek az egyik megközelítés szimpatikusabb a másiknál. Én nem vagyok kálvinista, alaphangon berzenkedem az erős determinizmustól, úgyhogy belátom, hogy nekem a szabad akarat a vonzóbb lehetőség. De azt is belátom, hogy a Szentírás nem engedi meg, hogy az egyik oldal hatálytalanítsa a másikat. A Szentírás fenntartja a feszültséget a kettő között, mindkettő mellett érvel - és jól van ez így.
Az emberi lélek belső feszültségei persze nagyon szövevényesek, de szerintem sok "lelki nyavalyánkra" valamiféle gyógyírral szolgálhatna, ha bizonyos kérdéseket nem kívánnánk bármi áron megoldani, hanem a közöttük lévő feszültség fenntartására törekednénk. Valaki jogosan feldobhatja most a labdát: és ez mire jó? Miért jó állandóan kérdésekkel kínlódni, nem dönteni, feszültségben élni? Nos, erre válaszolhatnék annyit, hogy "jó vagy nem jó, ilyen az élet", de ez meglehetősen gonosz és sovány felelet volna. Szerintem a feszültség fenntartása arra mindenképpen alkalmas, hogy ösztönözzön a dolgok kutatására, a kép élesítésére, a mélyebb megértésre. Ha feszültség van egy kérdésben, az felhívja magára a figyelmet, mindig pulzál, mindig mágnesként vonz bennünket, hogy foglalkozzunk vele. Talán a létünkben igazán fontos dolgok köré szerveződik ilyesféle feszültség - és ez a feszültség garantálja, hogy úgy élünk majd, hogy mindig ezeknek a dolgoknak a közelében legyünk. Ha megoldjuk vagy feloldjuk ezt a feszültséget, az a tanulás, megértés és növekedés megszűnéséhez vezethet. Jó példa erre a fundamentalizmus a kereszténységben, amiben kevés a valódi és lényegi kérdés, de sok a kinyilatkoztató szándék. A fundamentalista kerülni akarja a kérdésekben rejlő feszültséget - mégpedig úgy, hogy ad egy lekerekített választ, rányomja az "ez a biblikus" címkét, és ezzel a téma lezárva. Nagyon sokan persze érzik a lelkükben, hogy ez rendkívül kevés, tehát mégis elkezdenek tovább kérdezni, és ezzel gyakorlatilag visszahozzák a feszültséget a kérdésekbe - aztán tovább is lépnek a fundamentalista keretből, ami az igazi kérdezésnek nem nagyon ad terepet.
Lélektani oldalról persze nehéz ezzel együtt élni. Nehéz egyrészt mentálisan elrendezni a "kettős végű" problémákat, melyekre jó eséllyel soha nem adható egyetlen, lezáró válasz. Nehéz felismerni, hogy a lezáró döntés egyik vagy másik opció mellett nem fog nyugalmat hozni - hiszen mindig lesz ellenérv vele szemben. Végül nehéz az embernek azt is belátnia - ha eljut egyáltalán eddig -, hogy mennyi időt és energiát elfecsérelt, amikor redukcionista erőltetéssel akart lezárni egy lezárhatatlan kérdést - ahelyett, hogy ezt az energiát másra fordította volna. Egy szó, mint száz: a bölcsesség ahhoz kell, hogy belássuk, vannak ilyen kérdések, melyekben lehet személyes preferenciánk, de közben mégsem szabad elveszíteni a rugalmasságunkat.
Ha a beszédaktus-elmélet felől nézzük... mondjuk csak a szabad akarat-elrendelés dolgot.
VálaszTörlésVannak igeszakaszok, amiknek az egyértelmű tartalmi kommunikációjuk, hogy Isten szuverén és minden az akarata szerint történik. És vannak szakaszok, amik arra utalnak, hogy Isten akaratát bizony emberi döntésekkel is "felülírhatjuk". Ezt megkerülni nem tudjuk, ez van, bár jó bonyolult okfejtésekben lehet azért árnyalni a teljes képet.
Na de mi a helyzet, ha a mi dolgunk nem is a teljes megértés, hanem egyszerűen, hogy tegyük, amire ezek a szakaszok felszólítanak minket? Hogy megtaláljuk a perlokúciós aktust, és nem magát az illokúciót?
A kijelentett dolgok a mieink, a titkok az Úréi. De ha ez a feszültség arra indít minket, hogy 1) elismerjük, hogy egyedül kegyelemből van üdvösségünk, és semmit nem tehetünk érte, ezért magasztaljuk a kegyelem Istenét és 2) felelősséget vállalunk a cselekedeteinkért, mert nekünk kell kimunkálni az üdvösségünket (és közben értjük, hogy az erre való képesség is csupán kegyelem, tehát nem ok a büszkeségre), azok nem olyan rossz eredmények.
"Na de mi a helyzet, ha a mi dolgunk nem is a teljes megértés, hanem egyszerűen, hogy tegyük, amire ezek a szakaszok felszólítanak minket?"
TörlésPontosan! Csakhogy nehéz megtalálni, hogy pragmatikus szinten mit jelent tenni az eleve elrendelést (hogy a példádnál maradjak). Hiszen ha a teológiai determinizmust vallom, akkor nincs is szabadságom mást tenni, mint amit éppen teszek, nem? :-) De akkor minek erre felszólítani?
Más kérdések mentén, melyek szintén paradoxon-jellegű feszültséget hordoznak, talán jobban érthető, amit írtál. Pl: szeretnünk kell az ellenséget VS ne hagyjuk a bűnt következmények nélkül és ne legyünk ostobák, ha bántanak minket. Mindkét dolgot meg kell tudni valósítani, és mindkettőt tanítja a Szentírás.
Ezt meg így itthagyom, mert egész jó esély van, hogy soha nem fejezem be (egy nyögvenyelősen készülő cikksorozat része) :D
VálaszTörlés"Életünk egyik méltósága, hogy nem csak létezünk, hanem élünk: dönthetünk dolgokról. Azt hiszem, ezzel párhuzamosan igaz ugyanakkor, hogy életünk egyszerre történik is velünk, s van sorsszerűség, ami nem a mi kezünkben van. Ezt egyben tartani különösen akkor nehéz, ha olyan dologról kell döntenünk, amit nem értünk igazán; mintha azért tartoznánk felelősséggel, amibe belesodródunk, vagy még inkább, amibe belesodornak. Nem tűnik fairnek, s mégis, előbb-utóbb ki kell tudni mondanunk, hogy döntéseink, vagy éppen nem-döntéseink nagyon is a sajátjaink voltak.
Jogosan merül fel ilyenkor a kérdés, hogy azt az életet éljük-e, amit szeretnénk, esetleg, hogy kinek az életét is éljük, s bármi is a válaszunk, egyszerre választottuk is azt, meg nem. Ennek a tapasztalatnak a lehetetlen frusztrációjától nem áll távol maga a megtérés sem: úgy tűnik, Isten állandó kérdése felénk nem az, hogy kinek az életét éljük (bár ez is), nem is az elsősorban, hogy úgy élünk-e, ahogy szeretnénk (bár ez is), hanem az, hogy kivel is szeretnénk élni. Ha valakivel élünk, akkor pedig mindig lesz is külső hatás velünk, amire legfeljebb csak reagálni tudunk. A sorsszerűség marad: bárhogy is döntünk, emberi létünk sajátos feszültsége keresztyén életünkbe is követ minket. Megtéréstörténetek ezrei szólnak arról, hogy bár Isten mellett döntünk, közben talán úgy tűnik, más lehetőség nem is volt, hiszen Isten is dönt mellettünk. Bizonyára hasonlót élnek át azok is, akik elhagyják végül egykori hitüket. Döntéseinkben mindig van tudatosság, de mindig van kényszer is. Luther szavai csengenek a fülemben: „Itt állok, másként nem tehetek!”. Vagy ahogyan annak idején illusztrálni próbálták számunkra az emberi döntések és Isten szuverenitásának a kapcsolatát: én állítom be az ébresztőt, én kelek fel korábban, én döntök arról, mikor ülök be az autóba, vagy szállok fel a buszra, a saját lábamon megyek be a templomba istentiszteletre, s mégis a bejáratnál az fogad, hogy „Isten hozott”.
Mindenkori jelenünkben nem is lehetünk soha máshol, mint ahol vagyunk; mégis, a jelen pillanat ajándéka, hogy újra dönthetünk arról, hova szeretnénk megérkezni, s ehhez mit (és kit) választunk magunk mellé társul. Paradoxonokkal teli az élet, s benne minden emberi sors. Egyéni és kollektív valóságaink rendkívül komplexek, sok szempontból felfoghatatlanok, s éppen ezért az egész létezést áthatja egy inherens, csodálatra méltó misztérium. Igen keveset tudunk, még kevesebbet értünk, s mégis újra és újra választanunk kell; közben pedig mintha az életünk választana minket. Megtérésünkkel sincs ez másképp. Minden mögött pedig ott áll a paradoxonok Istene, aki bár teljesen más, mégis mindennél közelebb van, aki bár puszta értelemmel elérhetetlen és felfoghatatlan, mégis megismerhető, aki bár emésztő tűz, mégis életet adó láng s aki bár Isten, mégis emberré lett."
Attila, ezt "bár puszta értelemmel elérhetetlen és felfoghatatlan, mégis megismerhető", hogy csinálod?
TörlésPéter, ez afféle játék a szavakkal. Arra próbálok utalni, hogy nem ugyanaz ismerni valakit, és tudni valakiről. Isten mint személy, számomra lehet valaki, akit ismerek anélkül, hogy tudnék róla mindent. Annak ellenére, hogy néha beszélgetünk, Deák Péterről azt nem merném mondani, hogy ismerem, de azt igen, hogy azért megértettem Vele kapcsolatban már néhány dolgot :)
TörlésDe mehetünk tovább az episztemológia területére. Annyira nem vagyok szakavatott a témában, de talán nem sületlenség, ha azt mondom, egy keresztény episztemológiában a megismerés eszköze nem csupán az értelmünk, hanem van a megismerésnek valamilyen más "érzékszerve" is, ami Isten megismerésének a szempontjából talán még lényegesebb is, mint az értelem. Nevezhetjük ezt hitnek, de ezt is felületesnek érzem. Valami egzisztenciális, ontológiai adottság, valami mélyen emberi, alighanem irracionális, ám a valóságot mégis bizonyos szempontból jól megsejtő belső mozdulásra gondolok. Persze ennek nincs sok értelme. De épp erről beszélek.
Ld. még Pálnál: "Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is".
Van a valóságnak olyan része, amihez nem azáltal kerülünk igazán közel, hogy megértjük. Talán jobb azt mondani, hogy ez nem ismeret, hanem ismerés.
Attila, nagyon szimpatikusak a gondolataid.
TörlésAz elmúlt kb. 1 évben felerősödtek bennem azok a gondolatok, miszerint a paradoxonokat tisztelni kell - és nem feloldani. (Mármint a komplex kérdésekben, nem olyasmire gondolok, ami feloldható!) Ahogy a latin coincidentia oppositorum kifejezés nagyon megkapóan leírja ("az ellentétek egybeesése / összecsendülése"), az emberi elme az igazság megismerésében mindig valamiféle bizonytalanságban marad. Akármennyire kutatja és kívánja megragadni azt. És ez talán arra jó, hogy tovább "nyújtózkodjunk" az igazság felé és ne mondjunk le a kutatás igényéről - még ha tudjuk is, hogy annak teljes megismerése lehetetlen. Amint azonban feloldunk egy paradoxont, csökkentjük a megismerés vágyát.
"Van a valóságnak olyan része, amihez nem azáltal kerülünk igazán közel, hogy megértjük. Talán jobb azt mondani, hogy ez nem ismeret, hanem ismerés."
Tökéletes megfogalmazás!
Attila, szerintem a szavakkal addig érdemes játszani, amíg a mondandó értelme megmarad. Például, ha valami puszta értelemmel elérhetetlen és felfoghatatlan, akkor biztosan NEM megismerhető.
Törlés"keresztény episztemológiában a megismerés eszköze nem csupán az értelmünk"
Ha alaposan belegondolsz, akkor rá fogsz jönni, hogy az értelmünkön kívül nincs más.
"van a megismerésnek valamilyen más "érzékszerve" is, ami Isten megismerésének a szempontjából talán még lényegesebb is, mint az értelem. Nevezhetjük ezt hitnek, de ezt is felületesnek érzem. Valami egzisztenciális, ontológiai adottság, valami mélyen emberi, alighanem irracionális, ám a valóságot mégis bizonyos szempontból jól megsejtő belső mozdulásra gondolok. Persze ennek nincs sok értelme."
Szerintem pedig éppen ennek van értelme, csak amiről beszélsz az nem érzékszerv, hanem a priori érzelmi elkötelezettség. Ha ez az érzelmi elköteleződés megtörténik, akkor valóságosnak hiszel mindent, ami ezt az elkötelezettséget fenntartja.