Teológiai rendszereink (2)

Úgy néz ki, bedobtam egy kis kavicsot egy tükörsima felszínű tóba, így a víz fodrozódni kezdett... Mivel nem szeretnék mindenről írni, ami az eleve elrendelés és szabad akarat témakörét érinti (egy blog alkalmatlan gigantikus témák kifejtésére), ezért bizonyos szubjektív kérdésekre szorítkozom ezekben a bejegyzésekben - ám előtte világossá akarok tenni valamit, ami engem és az írásaimat is teljesen félreérthetővé tehet.

Mindenekelőtt azonban köszönettel tartozom sokaknak: az előző bejegyzés kapcsán többen megkerestek, kifejezték az együttérzésüket, támogatásukat, szimpátiájukat - ez igen kedves és jóleső fejlemény számomra. Elfogadom, hogy vannak hozzám képest másként értelmező és másként gondolkodó testvéreim, akik számára vonzó az a teológiai rendszer, amiből én most gyógyulni szeretnék. A világ így kerek, elférünk rajta mindnyájan és nem szívjuk el a levegőt egymás elől. Ugyanakkor a tolerálható nézetkülönbségek mellett mégis fontos néhány dologra rámutatni a teológiai rendszereink és az azokba vetett túl erős bizalom kapcsán.

Nagyon szimpatikus számomra John C. Lennox determinista hitről szóló kötete (ezt használom fel leginkább az itteni témák fejtegetéséhez), de nem csupán a teológiai tartalma, hanem a stílusa és a lelkülete miatt is. Amikor Lennox megkapta egyetemi kinevezését, egy kollégájával folytatott beszélgetés során a falhoz szegezték a következő kérdéssel:

- Kálvinista vagy?

Lennox erre azt felelte, hogy igen nehéz helyzetbe hozták, mert ha Kálvinra gondol, egy olyan embert lát maga előtt, akinek hatalmas szerepe volt az európai kereszténység megreformálásában és a Szentírás középpontba helyezésében. Rengeteget tanult tőle és másoktól, akik az általa alapított teológiai látásmódhoz kapcsolhatók - a neveket végtelen hosszúságban lehetne sorolni. Mégis, ha valakiről el kellene neveznie magát, akkor inkább hajlamos lenne "pálistának" vagy "péteristának" címkézni a gondolkodását. Ettől azonban visszatartja a tény, hogy láthatóan Pál is berzenekedett attól, ha valaki mintegy felveszi magára a nevét. Csak gondoljunk arra, hogyan feddi meg a korinthusi gyülekezetet, ahol a hívők négy részre szakadva lobogtatták saját szekértáboruk teológiai zászlaját - vagyis besorolták magukat, hogy valaki Pálé, Kéfásé, Apollósé és a negyedik csapat vélte úgy "szerényen" saját magáról, hogy ők a Krisztuséi. Úgyhogy Lennox elhatározta - és azt hiszem ebben magam is csatlakozom hozzá -, hogy nem kívánja még az apostolok címkéjét sem magára venni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy tagadná az apostoli tanítást. 

Teológiai rendszerek persze léteznek, ez nem is probléma, de Isten mégsem teológiai rendszerekben nyilatkoztatta ki az evangéliumot, hanem egy narratívában, amit tanúk hitelesítenek. Most olyannak érzékelem a pillanatot, hogy fontos ezt a tényt kimondani és leszögezni. Többen azt írták ugyanis, hogy a "kálvinizmus maga az evangélium". Bennem mindig összerándul valami, amikor ilyen mondatokat olvasok. Értem persze, hogy ez leginkább egy frappáns kijelentés kíván lenni arról, hogy az evangélium üzenete és teológiai tartalma az pontosan az, amit Kálvin a saját teológiai rendszerében megfogalmazott - ilyen értelemben már a reformáció előtt is volt "kálvinizmus", hiszen az maga az evangélium. Dogmatikusként azonban igen problémásnak és robbanásveszélyesnek tartom ezeket a kijelentéseket. Egyrészt olyan szédítő magasságokba emeli Kálvint és az általa lefektetett szisztémát, amire talán ő maga sem tartana igényt. Másrészt, az ilyen kijelentések lopva ágyaznak meg egy olyan elitizmusnak, ami orvul beeszi magát a bőrünk alá - és aztán úgy fog a felszínre kerülni egy idő után, hogy ha a kálvinizmus egyenlő az evangéliummal, akkor aki evangéliumi, az csakis kálvinista lehet! Ha pedig valaki mégsem erre a következtetésre jut, mint "mi kálvinisták", az eltér az evangéliumtól, azaz kétséges mennyire nevezhető kereszténynek egyáltalán. 

Egyrészt. 

Abban a pillanatban, amikor egy teológiai rendszert kinevezünk az evangéliumnak, az evangéliumot  egy emberi okoskodás által megalkotott öntőformába kényszerítjük. Ez pedig szerintem méltatlan magához az evangéliumhoz. Én úgy gondolom, egyetlen teológiai rendszer sem képes az evangéliumot annyira visszaadni, hogy azonosítsuk vele. Márcsak azért sem, mert az evangélium nem tanításokról szól, hanem a Tanítóról, nem valamiről, hanem Valakiről, nem tételekről amelyekben hiszünk, hanem egy személyről, akiben hiszünk. Természeténél fogva idegen tőle, hogy pusztán szisztematikus reflexió tárgyává váljon. Mondom én mindezt úgy, hogy főiskolai környezetben dogmatikát tanítok.

Másrészt.

Teljesen akceptálom azt, ha valaki kálvinistának mondja magát, de ezzel nem feltétlenül határozza meg pontosan miben hisz. Egészen biztos, hogy tüzetesen áttanulmányozta Kálvin írásait, a neokálvinizmus minden tanítását és emiatt hívja magát kálvinistának? Aligha hiszem, hogy a legtöbben akik ide sorolják magukat, igazi mélységben tudják miről van szó. És ha teszem azt, akad valami, amiben valaki nem ért egyet a kálvini teológiával, akkor onnantól már nem is "igazi kálvinista"? Vannak ugye öt- és négypontos kálvinisták (tudomásom szerint), illetve a neokálvinizmus a kisebb egyházakban is terjed, nem is beszélve a hiperkálvinistákról. Most akkor melyik kálvinizmus is az igazi kálvinizmus?

Ezen a ponton kerülnek aztán elő a címkék, melyek egy ideig az eligazodásban segítenek, ám a tapasztalatok szerint inkább a másik testvér dobozálásához nyújtanak hatékony segítséget. Valaki tesz egy teológiai állítást, és azonnal megvillan az ismerős reakció: "Ezt csak azért mondod, mert te kálvinista / arminiánus / pünkösdi / anyámtyúkja vagy." Számtalanszor átéltem, hogy ez a címkézős besorolás végső soron oda vezet, hogy egyáltalán nem foglalkozunk komolyan a felvetett gondolatokkal. Hiszen ha képesek vagyunk kimutatni, hogy valaki valamelyik teológiai rendszerhez köti magát, onnantól el is döntöttük, hogy az állításai tartalmáról mit gondoljunk. Ahogy Lennox éleslátóan fogalmaz:

"Az egészben az a legnagyobb irónia, hogy maguk az apostolok, akiknek az írásait rendszerbe foglalják, a lehető legerőteljesebben elutasítják minden ilyesféle címke használatát."

Nem kötekedni kívánok, csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy a teológiai címkék természetüknél fogva korlátozó jellegűek - míg az evangélium teológiai üzenete természeténél fogva inkluzív, befogadó, nyitott és hívogató lelkületű azok felé, akik jönni akarnak Jézushoz.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy tálcán fogom kínálni saját magamat azok kedvéért, akik engem mégis szeretnének besorolni, valamiféle címkét a homlokomra nyomni. Úgyhogy őszinte nyitottsággal megmutatom a szellemi névjegykártyámat, elárulva rólam a következőket:

1. Egyházi háttermet tekintve baptista háttérből kivált szabadkeresztény vagyok, aki most hivatalosan úgy pünkösdi, hogy vitatkozik a klasszikus pünkösdi hitvallás bizonyos pontjaival.

2. Evangelikál lelkülettel szoktam közelíteni a teológiai kérdésekhez, miközben a történelmi protestantizmus hitvallási talaján állok.

3. Pünkösdi és református teológiákon végeztem tanulmányaimat, ezek a felekezeti gondolkodások hatottak rám.

4. Karizmatikus is vagyok, aki bár óvatos, de nyitott a lelki ajándékokra.

5. A neoprotestantizmusra jellemző dicsőítést szoktam meg és a közösségemben is ez van, miközben hallgatok popzenét, gótikus metált, hard rockot, musicalt és kórusműveket, tegnapelőtt pedig egy jazz klubban voltam koncerten.

6. Nagyon is protestánsnak vallom magam, amikor a mariológiáról van szó, amit a magam részéről elutasítok. Szeretem és egyet is értek a katolikus dogmatika trinitástanával, ami fontos alapja a hitemnek és ezt ők fejtik ki talán a legjobban, de a krisztológiájukban is rengeteg a gyöngyszem.

7. Olyan főiskolán oktatok, ahol pünkösdi, metodista, református, katolikus, ortodox kollégákkal folytatok folyamatos eszmecserét - mindegyikük spiritualitása hat rám.

8. Liberális beállítottsággal fordulok a vallás- és a szólásszabadság irányába, miközben kifejezetten konzervatív a házasságról és szexualitásról alkotott véleményem, és nem szimpatizálok a relativista teológiai progresszióval.

9. Hiszem, hogy van eleve elrendelés a szabad akarat valóságos ténye mellett.

Azt hiszem bőven tudnám a listát folytatni bizonyos részletkérdésekkel, de talán most elég lesz ennyi. A találós kérdés tehát: pontosan ki vagyok én? Nos, ami egészen biztos, hogy az elmúlt évtizedekben a rám ragasztott címkék szerint voltam liberális, konzervatív, fundamentalista, antikatolikus, antikarizmatikus, baptista-ellenes, hazaellenes, baloldali-progresszív, elvakult teremtéshívő, evolucionista, dogmatikus okoskodó és a dolgokat túl lazán kezelő, léha keresztény. Biztos van, amit kihagytam. A legfontosabb azonban nem az, hogy mások nagyjából harminc év leforgása alatt eddig minek neveztek, hanem hogy mindez nem zavart össze az identitásomban. Viszont láthatóan zavart okozok azokban, akik bármi áron próbálnak szabad felületet keresni a homlokomon és egy rozsomák szívósságával igyekeznek valamilyen címkét rám ragasztani.

Teológusként írom: szeretek rendszerben gondolkodni a hitemről, tisztelem a múlt hőseit, elfogadom hogy vannak teológiai rendszerek. Ameddig úgy gondolunk ezekre, mint emberi mivoltunkból fakadó, az eligazodási vágyunkat kielégítő támaszokra, szerintem nagy baj nincs velük. De kiválasztani egyet a fenti kavalkádból és azt megtenni a keresztény hit egyedüli alapjának, tapasztalataim szerint sok jóra nem vezet. Az evangélium és főleg Jézus személye ennél sokkal többet érdemel.