Súlytalanság - viszontválasz Monostori Tibornak

Ahogy arra számítottam, választ kaptam Monostori Tibortól előző, kritikai hangvételű írásomra. Mégpedig: bőséges választ, kicsit talán túl hosszút is (akárcsak ami most jön!) - így aztán képtelen leszek minden egyes pontján, megállapításán, érvelésén elmélázni, majd alapos és kifejtő választ nyújtani. Ezért most csak azokkal a felvetésekkel foglalkozom, melyek leginkább megragadták a figyelmem.

Monostori Tibor barátságos hangnemben reflektál az írásomra, amit ezúton is hálásan köszönök. Szeretném elhinni, hogy ez nem csupán retorikai fogás vagy valamilyen illemkódexnek megfelelő stílus, hanem alapadottság, amit bármi áron meg kell tartanunk. Hiszen végülis nem egymásról, hanem egymás álláspontjairól és személyes meggyőződéséről vitatkozunk... Két magánvélemény ütközik egymással, nem az objektív igazság. De tényleg erről van szó, vagy ennél többről?

Valami nagyobb

Mi a tétje egy ilyen beszélgetésnek? Van több és fontosabb, mint a személyes vélemény, vagy a posztmodern metanarratíva-ellenességéből kell kiindulni és csupán szubjektív igazságok vannak? Ha két ember beszélget, akkor egy ilyen helyzetben csak a két ember személyes álláspontja ütközik, vagy valami náluk is nagyobb? Nem tudom, Monostori Tibor mit gondol erről, azt tudom, hogy én mit gondolok: mégpedig azt, hogy igenis léteznek megkerülhetetlen tételek, van közös nevező, van a keresztény hitnek közös magja, amihez ragaszkodnunk kell, amit nem lehet olyan vita tárgyává tenni, hogy tetszik-e vagy sem - mármint akkor, ha továbbra is keresztények szeretnénk lenni, tekintet nélkül arra, hogy az ideológiai skálán milyen kegyességi stílushoz és hőmérséklethez pozicionáljuk saját magunkat. 

Amikor ilyen kérdésekről megy a diskurzus, persze akkor is előkerülnek szubjektív elemek. Soha nem tagadtam és nem tagadnám, hogy van egy egyéni képem Jézusról, egy személyes istenreprezentáció a fejemben, egy specifikusan "sytkás" felfogásom a hitemet érintő kérdésekről. Miközben ennek valóságával tisztában vagyok, azt is tudom, hogy a csúnyán elsytkásodott gondolkodásom mögött azért van egy nagyobb entitás, amire az összes szubjektív elem ráépül. Egyszerűen: én Jézust akarom követni, akit az evangéliumban találok, és úgy, ahogyan ott találom. Néha botladozva megyek a Názáreti után - de attól még tudom kicsoda, és nem faragok a helyére egy Jézus-képet. Ez a keresztény hit magja, ha úgy tetszik a minimum dogmatikai közös nevező - erről majd később. Ezért úgy vélem, hogy amikor ilyesmiről vitázom valakivel, nem pusztán a személyes meggyőződésemet viszem vásárra, hanem valamiképpen egy nálam nagyobb narratíva mellett vagyok, és ezt a narratívát teszem mérlegre.

Nem bántó szándékkal: Monostori Tibornál nem látom, hol van ez a mag, mert írása szellemisége inkább arról győz meg, hogy egy ilyen mag puszta meglétét sem feltétlen tartja fontosnak. Lehet, hogy tévedek ebben, nyitva hagyom ezt az ajtót és felkínálom neki rajta a belépést: kedves Tibor, kérlek fejtsd ki világosan és egyértelműen, te miben hiszel. (Igen, a válaszcikkedben voltak itt-ott elejtett mondatok ezzel kapcsolatban, csak ez így meglehetősen kevés.) Most azt érzem, hogy két szubjektív ember vitatkozik, akik közül nekem biztosan van egy hitmag a talpam alatt, de vitapartnerem kapcsán nem látom ezt tisztán - pontosabban, nem ezt látom, mert talán valami más eltakarja. Megmondom mi.

Tét nélkül a súlytalanságban

Nagy nehézség az íróember számára, ha egyszerre akar világosan fogalmazni és közben nem szeretne bántó lenni. A tapasztalatom az, hogy kevés sértőbb dolog van manapság az emberek számára, mint a világos beszéd. Remélem, Monostori Tibor elhiszi az igyekezetemet e tekintetben, hogy mégis megpróbálom a két dolgot együtt művelni, és így fogja olvasni a most következőket, nem pedig személyes sértésnek veszi.

A válaszcikket böngészve ugyanis folyamatosan erősödött az a benyomásom, hogy a szerző fejében nincs rend, hanem "tohu vábohu" állapotok jellemzik, azaz valamiféle kaotikusság és rendszertelenség hatja át, és ebből a szellemi örvénylésből kellene nekem valamit kihalászni. Van itt minden, a megtérésélmény pszichológiájától és lakatlan szigetre kirakott gyerekektől kezdve, a konzervatív Cseri Kálmán prédikáción át a Fidesz-KDNP-ig és az unitáriusokig, vagy a kismillió felekezet hitvallási ellentmondásaiig. Azt se tudom hova nézzek! Az LMBTQ-szivárvány piskóta ehhez a színvilághoz képest. Egy dolog viszont hiányzik: az előbb említett központi mag, az pont nem fért bele a kavalkádba. Ha ez nincs meg, ha nincs rendező elv, akkor viszont minden csak a levegőben lóg és kapkodva hivatkozunk a különféle repkedő elemekre. 

Így aztán minden lehet bármi. Ahogy Ákos énekelte egy nótájában: "A fiúk is lányok / Az áldás is átok ... És aki elvágja a torkodat / Az lesz a hírekben az áldozat". Szerintem a szélsőséges progresszív hitben egy ilyen általános káosz uralkodik: két hívő akár egymást kioltó nézeteket is magáénak vallhat, mert a progresszivitásban minden és annak ellentéte is benne van. Amikor pedig ezzel szembesülnek, a progresszívok csupán összemosolyognak: "de jó, tök másban hiszünk, mégis megférünk egymás mellett! Na ilyen az igazi kereszténység". Kétségtelen, hogy a progresszív hit egy permanensen békés állapothoz vezet. Ha mindenki progresszívan hinne, a balhék jó részének vége volna. Csakhogy ennek a békének ára van: azért létezik, mert ha egy hitrendszerbe minden és annak ellenkezője is belefér, akkor gyakorlatilag az egész súlytalanná válik. Az olyan hit, amiben valakinek a feltámadás perdöntő is meg nem is, ami akkora szélességű, hogy bárki bármiben hihet "Jézuskától géppuskáig", súlytalan és tét nélküli hit. Azt látom, Monostori Tibor hitének nincs tétje, mert nincs súlya sem. Bár leírja, hogy ő maga hisz Jézus feltámadásában, ("Amúgy szerintem feltámadt, de ezt nem tartom kardinális kérdésnek.") - de mi lenne ha nem hinne? Semmi, nem számítana semmit sem. Az ilyen hitben szinte semmi nem számít semmit sem - de akkor mi értelme egy tét nélküli, súlytalan hitnek? Ha egy hit "nem számít"-jellegű elemekből tevődik össze, akkor maga az ilyen hit sem számít. Logikus.

Az biztos, hogy az egyház biblikus hite soha nem ilyen volt - galaxisnyi a különbség Monostori nézeteihez képest. A biblikus hitért emberek adták az életüket, vértanúk haltak meg, ölre menő vitákat folytattak - mert tökéletesen tisztán látták, hogy nem fér bele minden, hogy a szélessége nem végtelen.

Az egyház első évszázadai valami ilyesmiről szóltak: még kavargott a "dogmatikai ősleves", de az állandó külső nyomás hatására le kellett tisztázni, miben hisz az, aki magát kereszténynek mondja. Így született meg az első négy zsinat, a hitvallások egy része és a többi - vagyis az a közös nevező, amit katolikustól a vad pünkösdiig mindenki magáénak vall. Igen, van ilyen alap, mert ha nem volna, eldönteni sem lehetne mitől keresztény a keresztény. És igen, szerintem az unitárius hit ettől lesz pszeudo-keresztény hit, nem pedig biblikus hit, mert ezt a közös magot megkerüli, akárcsak Jehova Tanúi teszik. 

Az meglehet, sőt egészen biztos, hogy a mariológiáról könnyen tudnék vitát gerjeszteni egy katolikussal, de azon szerintem nehezen tudnánk összekapni, hogy Jézus meghalt-e a kereszten vagy sem. Őszintén szólva, Monostori Tibor előtt még nem is nagyon hallottam olyat, hogy valaki a megváltást elfogadja, de a kereszthalált jelentéktelen eseménynek tartja. Egyedül a Koránra emlékszem, ami kifejezetten szembeszáll a kereszt történetiségével, de annak a muszlim teológia prófétaságról alkotott fogalma, valamint a trinitástan félreértése a legfőbb oka. Még a Szentírásban is csak azt olvashatjuk, hogy a görögöknek bolondság, a zsidóknak botrány a kereszt - de Pál szerint a keresztényeknek Isten ereje (1Kor 1,18). Persze lehet erre azt mondani, hogy Pál a kereszt alatt itt nem a történelmi eseményre, hanem a megváltás tanítására utal - azonban a történelmi esemény nélkül az egész tantétel értelmetlenné válik. Ugyan milyen isteni erőt feltételezhetnénk egy soha meg nem történt esemény mögött? Megintcsak: súlytalant.

A megtérés, mint élmény, meg a csodák, amik nincsenek

"Először is, a megtérés és általában a hit egy pszichológiai-fiziológiai folyamat." - írja Monostori Tibor, majd bizonyítékot keres arra, hogy egy keresztény agyában más dolog zajlik, mint egy buddhista vagy hindu fejében, amikor megtér. Nem tagadjuk, hiszen trivialitás, hogy a megtérés pszichikai élmény is. Komoly valláslélektani munkák próbálják megragadni ezt az oldalát (a nagy klasszikus talán William James műve), de érdekes módon Monostori csak azt az oldalát nem említi, ami a megtérést megtéréssé teszi: a biblikust. 

Vajon ha szeretné valaki megérteni, mit jelent megtérni, miért a pszichológiához forduljon? Hát nem magától értetődőbb, hogy felütjük a Bibliát, például tisztázzuk milyen fogalmi készlettel beszél a megtérésről, megnézzük Jézus mit tanított erről, hogyan tértek meg az emberek, milyen jelek követték a megtérést - és így tovább. Hívő emberként valahogy ez az út kínálkozik számomra, aztán persze - miért is ne? - hozzátehetem ehhez a valláslélektani megfontolásokat is.

De persze megint csak akkor, ha a kérdésnek tétje van - mert ha nincs, mert ha az is tök mindegy, hogy valaki megtér-e vagy sem, nos akkor tényleg nem számít mit ír a Szentírás, akkor azt félretehetjük és helyette összegereblyézhetünk egy pszichikai portfóliót a megtérésről. Éppen ezért számomra értelmezhetetlen Monostori játékos példája a lakatlan szigetre kitett gyerekekről, akik nem egyforma Bibliát kaptak. Vajon mi lesz a különbség a megtérésükben? Őszintén nem értem mire akarunk ezzel a gondolatmenettel kilyukadni - meglehet, ez az én hibám.

"De ha visszamennék időgéppel és azt látnám, hogy Jézus úgy döntött, nem szaporít kenyeret, hanem a megtakarított pénzét mind a szegények jóllakatására költötte, és vásárolt pár száz veknit, és csak néhány jótollú deáklegény színesítette ki a történetet, látva, hogy nehéz lesz így felfelé törni a sok-sok korabeli vallás versenyében, nem fog megrendülni a hitem, hanem beállnék Jézus mellé kenyeret osztani és megnézném, mennyi pénz van még a bankszámlámon." - fűzi tovább a gondolatmenetet Monostori, most átnyergelve a megtérésről a csodák történetiségének kérdésére. A logika számomra persze ugyanúgy megbicsaklik: mert nem számol a következményekkel. Segítek. Ha Jézus nem is sokasította meg a kenyeret (és a sztori csak néhány jó fantáziájú szerző agyszüleménye), akkor talán nem is járt a vízen. Elvégre mi alapján szemezgetünk, hogy Jézus melyik csodája elfogadható és melyik nem? De ha nem járt a vízen, akkor talán nem is gyógyított. Ha nem is gyógyított, akkor talán nem is halt meg és nem is támadt fel. De ha ezt sem, meg ezt sem, meg amazt sem, és azt sem tette Jézus, akkor talán végső soron nem is az volt, akinek mondta magát. S ha nem az volt, hanem csak néhány "jótollú deáklegény" épített fel egy Jézus-imidzset az utókor számára, akkor miben más ez a Jézus, mint egy fetupírozott mesehős? Miben más ez, mint egy megkreált népmesei figura? Miben különbözik ez a Jézus-figura egy ókori szupermentől, akit nem a kriptonit, hanem egy fakereszt tudott leteríteni? Miért lenne érdemes benne hinni, és mit veszítenénk azzal, ha inkább elvetnénk őt? Már úgy sem maradt belőle semmi, hiszen Jézus tanításai, etikája, teológiája szervesen összefüggésben állnak személyének kilétével, életművével, karakterével.

Óhatatlanul eszembe jut most C.S. Lewis trilemmája, amit ugyan a teológia két lépéssel már meghaladt, mégis van benne egy erős és érvényes üzenet. Lewis szerint többféleképpen is viszonyulhatunk Krisztushoz - csinálhatunk őrültet vagy hazugot is belőle, tagadva személyének lényegét - csak azt a leereszkedő ostobaságot ne engedjük meg magunknak, hogy pusztán nagy erkölcsi tanítót faragjunk Jézusból (megfosztva istenségétől). Hogy bár a munkáját, csodáit, szavait alaphangon elvetjük, de valahogy Őt magát nem akarjuk elengedni. Ezt a lehetőséget ugyanis nem hagyta nyitva számunkra, mert nem is akarta. Ma a legtöbben mégis ezután ácsingóznak és pontosan ezt teszi a szélsőséges progresszív is.

Mi az ábra?

Rendkívül hosszú írásomat ezen a ponton akartam lezárni. Monostori Tibor azonban készített egy nagyon szemléletes és alapvetően korrekt kis ábrát, egy "hitelvi térképet" arról, hogyan látja ő a kegyességi térképet és attitűdöket az egyházban. Erről valamit mondani akarok még, mert érdekesnek találtam. Utólagos engedelmével ezt a képet most én is ideteszem:

Két dolog feltűnő az ábrán. Az egyik, hogy míg a "progresszív-liberális keresztények" mező alatt konkrét entitások szerepelnek, és a konzervatív-fundamentalisták buborékjához is sikerült két pártot név szerint említeni, addig a Konzervatív-evangelikál keresztények mezőben senki nincs, egy árva név sem olvasható. Csak egy általános szöveg, hogy a fundamentalisták szeretik magukat ide sorolni. Vajon Monostori Tibor szellemi világtérképén konkrétan kik a "normális konzervatívok" (már elnézést a fogalmazásért)? Mert nekem kicsit úgy tűnik, ha valakinek vannak hitelvei, melyekhez ragaszkodik és konzervatív beállítottságú, az nála azonnal a szélsőjobb buborékba kerül. De akkor ki marad a középen lévő, nagy konzervatív buborékban?

Ehhez hasonló érdekes hiátus a rajz baloldalán, hogy a "Progresszív fundamentalisták" buborékhoz sem került semmi és senki. Ilyenek ugye elvben léteznek, de vajon meg tud nevezni embereket, szervezeteket, médiaforrásokat, akik ide sorolhatók? Mintha ők is csak fantomok lennének.

Így az egész ábra valami ilyesmit sugall: "minden konzervatív igazából fundi, de progresszív fundik valójában nincsenek". Összefoglalva az ábra egyik üzenete az volt számomra, hogy a progresszívok csak kiegyensúlyozott változatban, a konzervatívok csak szélsőséges formában léteznek. Lehet, hogy nem ez volt a szándék, de ez olvasható le az ábra segítségével. Fenntartom a tévedés lehetőségét, de valahogy azt sejtem - megintcsak itt kötök ki -, hogy mivel Monostori progresszív hitébe gyakorlatilag minden belefér, a mindent pedig már nehéz tovább fokozni, így ha Monostori magát a nagy progresszív buborékba sorolja középen, tőle balra már tényleg nem lesz senki. De ha tőle balra már nincs senki, akkor nem logikus arra gondolni, hogy ő van az ábra bal szélén? Minden gonoszkodás nélkül kérdezem!

"Megdöbbenésemre kifejted, hogy én valójában a progresszív fundamentalisták nevében beszélek." - valóban, de kedves Tibor, az általad készített ábra is csak ezt a véleményemet erősítette. Nem én rajzoltam, hanem te.

Végezetül az én motivációim mélyelemzése is helyet kapott, amikor ezt írja: "Nem szeretnél kockáztatni, elhagyni az öbölt a vitorlással, a régi mesterek egykor bevált, ma már kevésbé alkalmazható technikáival próbálsz helytállni, és ezt megteheted, mert ma a kereszténység világi hatása ugyan szinte jelentéktelenné vált, de sokakat érdekel a téma és sokan vannak az egyházak kötelékeiben."

Ha valaki huzamosabb ideje olvassa a blogomat, jól szórakozhat ezen a kijelentésen. :-) Minősíteni nem szeretném, hiszen nem rólam szól, nem ismerek benne magamra. De annyit azért hozzátennék: lehet úgy is kockáztatni (értsünk bármi ezalatt), határokat feszegetni, új kérdéseket feldobni, igen, életképesen progresszívnek lenni, hogy közben nem robbantjuk be az alapot a saját talpunk alatt. Bizony, azok a régi mesterek jó régen fektették le ezt az alapot, mert az a bizonyos Régi Mester ezt várta tőlük. Ennél nekem sincs jobb ötletem. Maradok az alapoknál.

Tovább

Másképp képmás - evolúciós tanulságok hívőknek (3)

Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezt mindenki fújja a Biblia első oldaláról. Sokat vitatkoztak róla, hogy pontosan mit is jelent az Istenhez való hasonlóság, de azt senki nem vitatta a teológusok közül, hogy ez létezik és a miénk. Az evolúciós gondolat szerintem ehhez is hozzátesz egy fontos kiegészítést.

Nincs abban semmi meglepő, hogy amióta Darwin előállt az evolúció magyarázatával, a fejlődés mint gondolat erősen beépült a tudományos diszciplínákba és a közfelfogásba egyaránt. Előbbire jó példa lehet a pszichológiában a fejlődéslélektan (egyik ismert figurája Erik Erikson), vagy a teológiában a hitfejlődési elméletek (ugyancsak alapvető személyisége James Fowler) utóbbira pedig, hogy szeretünk mindent folyamatjelleggel, a fejlődés szemszögéből látni. Tudom, hogy a konzervatív logikát dühíti ez a második, és az is része az elkeseredett kultúrharcnak, hogy a fejlődés eszméje milyen fals elképzelés, amit csak a liberális nyugati kultúra szajkóz.

Pedig éppen az istenképűség kérdésében lehet helye a fejlődés gondolatának. Az istenképűség ugyanis nem egyszerűen valami, amit kaptunk és a miénk, hanem úgy is tekinthetjük, hogy potencialitás vagy feladat, amiben előre kell haladnunk. Másként fogalmazva, az Istenhez való hasonlóság nem olyasmi, amivel száz százalékban rendelkezünk, hanem valami olyan, ami töredékesen valósul meg bennünk a bűnös mivoltunk miatt, és amin éppen ezért folyamatosan dolgoznunk kell. De mennyire vagyunk képesek fejlődni egyáltalán és mennyire meghatározó az a genetika, amivel a fejlődéstörténetünk szerint rendelkezünk?

Matthew Nelson Hill egy némiképp mókás megjegyzést tesz a kereszténységről és az evolúcióról szóló munkájában, amikor úgy fogalmaz, a Burger King sült krumplija az ételek pornográfiája. A helyzet az, hogy genetikusan vevők vagyunk bizonyos ételek fogyasztására, szinte determináltan képtelenek vagyunk ellenállni az éppen sütés alatt álló szalonna jó illatának - hiszen a szalonna gazdag proteinben, zsíros, rendelkezik elég kalóriával ahhoz, hogy hosszabb időre energiát biztosítson. Az evolúció azután választotta ki az őseinket, hogy generációk éltek és haltak meg az ilyesféle táplálékért, bizonyos értelemben tehát "be vagyunk huzalozva" arra, hogy rajongjunk a cukorért és a zsíros ételekért. Azt mondhatjuk tehát, hogy majdnem a rabszolgái vagyunk a sült krumplinak és a szalonnának - és itt a "majdnem" kifejezés az, ami nagyon fontos! Nelson Hill szerint a Burger King sült krumplija azért az "ételek pornográfiája", mert hasonló módon működik a vágyakozás tekintetében, mint maga a pornó. A zsíros sült krumpli ételszerű szubsztancia, ami bár élvezetet nyújthat, mert rendelkezik a finom íz, a ropogós jelleg komponenseivel, de végső soron a túlzott fogyasztása egészségtelen. Akárcsak a pornográfia: szexuális jellegű élvezetet nyújt, az erotika elbűvölő és zsigeri komponenseit adja, de mégis egészségtelen módon ábrázolja és kezeli a szexualitást. És mind a sült krumpli, mind a pornó ráadásul igencsak addiktívak.

Nehéz helyzetben vagyunk, de nem reménytelenben. Az agyunk évmilliók kohójában fejlődött és fixált jellegzetességeket hordoz, amikkel szembe kellene szállnunk, miközben meglehetősen hajlunk az ellenkezőjére - a biológia legalábbis erre tanít minket. Kicsit hasonló ez Pál apostol zseniális gondolatmenetéhez, amikor a személyiségében lévő bűnről beszél a Róm 7,18-19-ben. Itt az apostol valami olyan képet fest le az olvasójának, mintha egy belső meghasonlottság működne az emberben. Szeretne menni egy irányba, de valami állandóan visszahúzza: "mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok."

Ugyanakkor az agyunknak vannak olyan részei is, melyek képesek más részek dominanciáját csökkenteni és segíteni bennünket a változásban. Rendkívül hosszú lenne most belemenni ennek biológiai ismertetésébe - amit már csak azért sem kísérelnék meg, mert nem vagyok hozzáértő -, de nagyjából a homloklebeny, mint az agy legfiatalabb része segít ebben bennünket, mely húszas éveinkre fejlődik ki igazán. 

Mindebből szerintem azt érthetjük meg, hogy (1) alapvetően sok berögzült viselkedéstípussal születünk, de (2) az agyunk fel van készítve arra is, hogy képesek legyünk változni és fejlődni. Ha ehhez hozzátesszük az istenképűséget, mint fejlődési perspektívát, akkor talán még motiváltabbak lehetünk. Hiszen az istenképűségben való fejlődésnek van egy kitűzött célja is. Ez pedig nem az, hogy jobb hívővé váljunk - ez inkább a következménye lehet -, hanem hogy Krisztushoz egyre jobban hasonlítsunk. Ő ugyanis az ecce homo, az igazán istenképű ember, akiben minden megvan, ami felé fejlődhetünk.

Összefoglalva: az evolúciós gondolat erősen képbe hozta a fejlődés és előrehaladás sémáját, ami nekünk keresztényeknek az istenképűséggel kapcsolatban is felmerülhet. Ennek értelmében törekednünk is kell a hitbeli fejlődésre, hogy egyre jobban hasonlítsunk az igazán istenképű Krisztusra - még akkor is, ha megszámlálhatatlan évmilliók során az agyunk bizonyos viselkedéstípusokra próbál orientálni minket.

Tovább

Csupasz hit, töltet nélkül - válasz Monostori Tibornak

Monostori Tibor friss írása a progresszív kereszténység tíz pontjáról olyan volt nekem, mint egy felhívás keringőre. Erős késztetést érzek arra, hogy megszólaljak, és ezt teszem úgy, hogy nem vagyok kifejezetten konzervatív. Mitöbb, nyitottnak tartom magam az újdonságra, a fejlődésre, a hitemet érintő újragondolásokra - aki ismer, tudja ki vagyok. Most mégis mondanom kell valamit, mégpedig egy konzervatívabb hangtónusban...

Azért máris hangot adok valaminek itt, a legelején: irgalmatlanul fárasztó számomra ebben az agyoncímkézett világban élni, ahol fundamentalisták, ultrakonzervatívok, konzervatívok, liberálisok, progresszívek, neokonzervatívok, sőt konzervatív-liberálisok is vannak. Ebben a pókhálóban aztán mindenki önmagát pozicionálgatja, és persze igyekszik úgy csinálni, hogy ő legyen középen, bent az origóban. Csak így tud kényelmesen utálni mindenki mást, akik hozzá képest természetesen valamilyen szélsőséget képviselnek. Mindenki a címkékkel foglalkozik, ott akar fogást találni a másikon: "hát igen, te azért írod ezt meg ezt, mert ilyen meg ilyen vagy!" Remélem, hogy a most következő kritikát mindenki a maga jogán mérlegeli és nem azon morfondírozik majd, hogy mennyire konzervatív vagy mennyire progresszív ember írta a sorokat. Monostori Tibor nem azért téved, mert progresszív és senkinek sem attól lesz igaza, mert konzervatív. Néha jó dolog félretenni a címkéket, mert súlytalanná tehetik a tartalmat - márpedig most olyan kérdésekről van szó, melyek a hitünk tartalmát, magvát, centrumát is érintik. Lássuk a medvét!

Roppanó hang

Ezen a nyáron - számomra is szokatlan és váratlan módon - sokszor kellett előszednem a "konzervatív énemet". Nekem is van olyanom, és most ágaskodik bennem, erről pedig azt hiszem nem én tehetek, hanem ami manapság körülöttem történik. Most épp Monostori Tibor cikke történt, aki megkísérelte összeírni - egyébként becsülendő módon! - a progresszív kereszténység 10 pontját, azaz legkarakteresebb ismertetőjegyeit. Az ember végigolvassa, és ahogy előre számítani lehet rá, vegyesek lesznek az érzései. Az igazság keveredik benne nonszensz elemekkel, megfűszerezve olyan gondolatokkal, melyek végső soron szubjektív látás és gondolkodásmód kérdései. Természetesen most a nonszenszek lesznek számomra a kritika tárgyai, a belső ellentmondások, melyek az én felfogásom szerint az egész épületet szétfeszíthetik. Mielőtt idézek a cikkből, tisztázni szeretnék egy dolgot. Személyes véleményem az, hogy minden komplex gondolati rendszerben vannak bizonyos ellentmondásosságok, feszültségpontok, paradox és önhivatkozó elemek. Ez nem probléma, talán nem is elkerülhető, hanem adottság, faktum, tény, mellyel dolgozni lehet. A keresztény hitben, ahogy magában a keresztény életben is léteznek paradox elemek, ellentmondásosnak tűnő részletek, vagyis nem egy tükörsima felülethez hasonlít, hanem egy lecsiszolt deszkához, amin ha végigsimítjuk a kezünket, finomnak és megmunkáltnak tűnik, de itt-ott érezhetjük az érdességét. Ez még nem probléma. Van azonban a nonszensznek és az ellentmondásosságnak olyan szintje is, melyet egy rendszer nem képes anélkül elviselni, hogy ne roppantaná össze teljesen. 

Egy hasonlattal élve kicsit olyan ez, mint egy merülő tengeralattjáró. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb halad, úgy a hajótest elkezd vészjósoló hangokat kiadni, például pattog, recseg, kopog - nyilván a brutális víznyomás hatására. Aztán bizonyos pontokon már víz fröccsen be, csavarok repülnek ki a helyükről, kigyulladnak a vészjelző lámpák. Mindez előfordulhat egy merüléskor, ám van egy olyan határ, ami alá már nem lehet büntetlenül tovább süllyedni. Van egy végzetes, egy utolsó roppanó hang, amikor az egész hajó menthetetlenül összeomlik és a dolgok már nem értelmezhetők többé, mert maga a tengeralattjáró esik áldozatul. Vajon hol tart most a progresszív kereszténység? Dolgozik a paradoxonokkal, próbálja kezelni ezeket, vagy már túl mélyre merült, már zúdul be a víz, már repülnek a csavarok, esetleg  az egész összeroppant? Sajnos azt kell mondjam, legalábbis Monostori tíz pontja utóbbihoz áll a legközelebb.

Házas agglegények és kör alakú háromszögek

Monostori Tibor írása elején sokszínű képet fest a progresszív hívőkről, akik nagyon sokfélék. Mi sem természetesebb ennél, hiszen egyébként is különbözők vagyunk. Szerintem ez nem erény, hanem emberi adottság, amivel együtt kell élnünk, amiből jó és rossz egyaránt származhat. Ám a felsorolásban nekem máris akadnak furcsaságok. Vajon miféle értelemben keresztény az a hit, amit olyanok követnek, akik "kétségbe vonják a hittételek nagy részét", vagy ahol a hívő ember panteista (azaz összevonja Istent a teremtett világgal), miközben az ilyen hívők életük legfőbb iránytűjének "az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják"? Furcsa ez az egész, mert egymást kioltó dolgokról van itt szó. Maradva a felsorolásnál, ha teszem azt én egy olyan progresszív vagyok, aki a hittételek nagy részét kétségbe vonom, akkor hogyan lehet az életem legfőbb iránytűje Jézus megváltó műve, ami maga a legnagyobb hittétel is egyben? Ráadásul a megváltás, mint hittétel elfogadása elvezet számos más dogmatikai kijelentéshez is, melyek egyszerűen következnek belőle, s akkor nyilván azokat is el kell fogadnom. Ha Jézus megváltása az iránytű, akkor elég nehéz elképzelni, hogy például totál nem fogadom el a bűnről szóló tanítást (ami nélkül a megváltás értelmetlen), vagy mellőzöm az eszkatológiát, holott az Jézus visszatérésében csúcsosodik ki és a megváltás bizonyos betetőzése. Természetesen vannak kevésbé fontos dogmatikai problémák és kérdések is, ám még ezek esetében sem a "kétségbe vonás", hanem esetleg a "másként gondolkodás" lehetne a jobb jelző. Nem világos pontosan mely hittételeket fogadják el a progresszívok és melyeket nem, valamint ki dönt erről? Vagy ez pusztán egyéni ízlés kérdése?

Monostori következő mondata különösen is érdekes: "A progresszív keresztény számára másodrendű kérdés, hogy megtörténtek-e a csodák, vagy akár a feltámadás." Mármost, ha a sokszínű progresszív keresztények Jézus megváltó művét életük legfőbb iránytűjének tartják, hogyan lehet másodrendű kérdés számukra a feltámadás? Az biztosan nem ízlés dolga, hanem egyszerű tény, hogy az első keresztények másról sem beszéltek mindenkinek, mint Jézus feltámadásáról - ezt találjuk a Szentírásban. A feltámadás miatt gúnyolták, cikizték őket (filozófiai) ellenlábasaik, és Pál apostol is ezt tette meg az egész kereszténység hitelességi kérdésévé - szerinte a feltámadás nélkül az egész keresztény hit értelmetlen és felesleges (1Kor 15,14). Ebből nekem nem úgy tűnik, hogy a feltámadás másodrendű kérdés lenne, mely maximum intellektuális kalandot jelent a hívőknek, hanem alapvető és meghatározó doktrína, melyen az egész keresztény hit áll vagy bukik. Még furcsább gondolat miszerint "Krisztus váltsága természetesen nem azon múlik, hogy kétezer éve megtörtént-e a kereszthalála és a feltámadása" - vagyis tulajdonképpen a kereszthalálnak és a feltámadásnak, mint történelmi eseményeknek nincs semmiféle súlyuk, a megváltó halál ezektől függetlenül is érvényes. Azt hiszem az egyébként egzisztencialista Rudolf Bultmann most megnyalná még a tíz lábujját is - eddig ő sem ment el, legalább a kereszthalál tényét fontosnak tartotta.

Bevallom őszintén, a fenti gondolatmenetek nagyjából úgy hangzanak számomra, mintha valaki a házas agglegények vagy a kör alakú háromszögek létezése mellett próbálna vehemensen érvelni. Jézus megváltása mégiscsak fontos, hiszen ettől mondjuk magunkat kereszténynek - szól az első állítás. Viszont az már nem számít, az teljesen súlytalan, hogy Jézus meghalt-e a kereszten és feltámadt-e vagy sem - így a második. Krisztus tehát kell nekünk, de tökmindegy ki volt Ő és mi történt vele, mert az már súlyos dogmatizmus, kényszerítő erejű logika, amit el kell kerülni. Az fontos, hogy Jézus megváltson, de ne haljon meg a kereszten és ne támadjon fel. Mintha csak azt mondaná egy férfi, hogy ő nagyon szívesen megházasodik, amúgy is házasságpárti és a házasságnál nincs is jobb dolog a világon, de azért házasságkötés után mégis szeretne valahogy agglegény maradni.

De máris itt a következő furcsaság. "Az Ige mindent elsöprő és életet transzformáló ereje az, ami számít." - írja Monostori, miközben nem világos, milyen transzformáló erő lenne egy olyan Igében, aminek a csodákról szóló leírására bármikor legyinthetünk, ahol Jézus nem is halt meg a kereszten és nem támadt fel, ahol az sem világos, kinek melyek a legfontosabb dogmák, és a hitünk alapjait képező történeti események puszta intellektuális kalandok a progresszív hívő számára. Egy ilyen alaposan megkopasztott, lényegileg súlytalan dogmatikán alapuló, spártaian semmilyen spirituális csomagban pontosan mi az a potencialitás, ami bárkit transzformálni, megváltoztatni, megújítani képes? Homály és rejtély számomra!

Teljes erőbedobással a bármi áron békéért

"A progresszív keresztény a békés együttélésre és a kompromisszumokra törekszik" - írja a szerző, s bár explicit nem említi, mégis úgy tűnik, az elsőt csak akkor látja elérhetőnek, ha erősen hajlik a másodikra. Míg az agresszív fundamentalizmus támad és hengerel, a progresszív fundamentalizmus a kellemes-langyos mocsár bódítását akarja fenntartani. Másként fogalmazva, a klasszikus-dogmatikus fundik lerohanják az embert a hittételeikkel és türelmetlenek - a progresszív fundik pedig mindenféle konfliktus felvállalását automatikusan rombolónak gondolják és nyakig merülnek az elvtelen békedagonyában. Két szélsőértéket látunk itt működés közben, az egyik keresi és gerjeszti a konfliktusokat, a másik kerüli és tagadja a puszta létüket is. Melyik ujjába harapjon tehát az ember?

Persze Monostori igyekszik kivételt tenni, hiszen ha valaki nem tartja meg a békét, hanem a "civilizált élettel és a jogszabályokkal semmilyen formában nem összeegyeztethető fenyegetés éri", nos, akkor a progresszív is agresszív lesz és beindul, vagyis "teljes erőbedobással védelmezi Krisztus egyházát". Konkrét példa nélkül nehéz pontosan érteni ezeket a szavakat, de még így is felmerül a kérdés: amennyiben a civilizált élet és a jogszabályok ellen vét valaki a béke ellenében, arra miért a kereszténységnek kellene elsősorban reagálnia? Én eddig úgy tudtam, ilyen esetekre tartjuk fenn magát az államot, az erőszakszervezeteket, a jogi lehetőségeket. Feltételezem, Monostori Tibor az állam és egyház szétválasztásának híve, de akkor miért akar közbelépni olyan esetekben, melyek alaphangon nem egyházi feladatok közé tartoznak? Csak nem arról van szó, hogy miközben bírálja a konzervatívokat egyház és állam összeboronálásáért (egyébként jogosan), ha a maga céljairól van szó, ő is szívesen hajlik erre a megoldásra? Lehet, hogy ez csak gonosz előítélet részemről, mégis nehezen szabadulok a gondolattól, hogy ez lehet a háttérben.

Legalább ennyire érdekes, hogy ez a harciasság szikrájában sem mutatkozik, ha  az apostolok által megőrzött és továbbadott hit megóvása a kérdés, noha az egész cikk első pontja épp azt is bizonygatja, hogy a progresszív felfogás "egy kétezer éves élő hagyományt követ". Nos, a kétezer éves élő hagyomány konstans módon a bibliai hit megőrzésére fókuszált, a Krisztus és az apostolok tanításait oltalmazta és konzerválta. Ha ezt támadás érte, ha megpróbálták kiszorítani vagy megsemmisíteni, a Krisztust valóban követő hívők teljes erőbedobással védelmezték Krisztus egyházát. Bizonyos értelemben hasonló időket élünk most is, csakhogy a nyílt konfrontáció helyett csendes háború  zajlik az idealista szemléletmód egésze ellen. Szeretném felhívni Monostori Tibor figyelmét arra a tényre, hogy nem az agresszív-konzervatív fundamentalizmus okozza a világ összes problémáját, hanem az agresszív szekularizációs ideológia is, ami erodálja, nevetség tárgyává teszi és felmarni kívánja a keresztény hitet. Ezzel nem kell foglalkozni?

A tartalom és a töltet

Fontos kiemelni, hogy maga a fundamentalizmus nem konzervatív és nem progresszív jelenség, hanem alapvetően és meghatározóan egy attitűd, amivel a dolgokat megragadjuk, ahogyan a valósághoz és jelenségeihez fordulunk. Minden világnézet, felfogás, ideológia, kegyességi irányzat profiljába jól illeszkedik, így aztán éppen úgy jelen van a szélsőséges progresszivizmusban, mint a maradi és kérlelhetetlen konzervativizmusban. De azért jelentsük ki: nem attól lesz fundamentalista valaki, mert ragaszkodik a hatnapos teremtéshez - attól még maximum csak tévedésben van -, hanem ha másokon átgázolva, radikálisan, harcosan és kárt okozó módon tartja magát ehhez a hitéhez. Viszont legalább ilyen lényeges, ha még ezt is teszi, a hite valóságáról ez sem mond el semmit, hanem sokkal inkább róla, az emberségéről, a jelleméről beszél. Tehát hogy jól értsük: a kreacionizmus nem attól zsákutca (mármint az én meglátásom szerint), mert fundamentalista attitűddel képviselik, hanem mert egyszerűen és tényszerűen nem igaz. Ha kedvesen, krisztusi szeretettel, alázatosan és nyájasan lépnének fel a kreacionisták, attól a hitük a teremtésteológia értelmezésében nem válna helyessé - ahogy attól sem tévednek, ha fundamentalista harciassággal állnak a porondra.

Az attitűdöt és a hittartalmakat tehát jó lehet szétválasztani egymástól. Az elkötelező hit persze mindig hoz magával valamiféle érzelmi töltetet is - az igazsággal szemben nehéz rezignáltnak maradni -, mindazonáltal a viszonyulásmód még nem maga a hit. Meglátásom szerint a progresszív fundamentalizmus állandóan a fundamentalisták attitűdjeire koncentrál, ott ragadja meg őket, és simán kidobja emiatt a hittételeket is, melyekhez pedig nem feltétlenül rossz, hogy ragaszkodnak. Ezt látom ebben a cikkben is: a békesség és civilizált együtt élés irtó fontos, de az nem számít, hogy Krisztus valóságosan meghalt és feltámadt.

Betűcserét kérek!

Végezetül egy fontos korjelenségre akarom felhívni a kedves olvasók figyelmét, és azt hiszem e tekintetben teljesen mindegy, hogy a konzervatív vagy a progresszív irányhoz érzik magukat közelebb állónak. Egyszerű dologról van szó, de az egyszerű dolgokat tudjuk a leginkább szem elől téveszteni. Mindösszesen ennyi az egész:

a kereszténység nem arról szól miben hiszünk, hanem arról, Kiben hiszünk.

Ez a kijelentés még akkor is igaz, ha a "Kiben hiszünk" bizony kapcsolódik a "miben hiszünkhöz" is. Nyilvánvaló, ha Krisztus nemcsak egy sima bölcselő volt, egy géniusz Rabbi, hanem az Isten Fia is, akkor az a hitvallás, miszerint Ő megváltott bennünket a bűneinkből, helyes dogma lesz. Megfordítva, ha Ő tényleg csodákat tett, feltámadt a halálból, jogosan bocsátotta meg a bűnöket, akkor ez összefüggésben áll a személyazonosságával, vagyishogy Ő kicsoda valójában. Úgy tűnik, a két dolog, a személy és a tettei, szétválaszthatatlanul összetartoznak. Én sem akarok a kettő közé valamilyen mesterséges demarkációs vonalat húzni, és nem is tagadom a szerves összefüggést a miben és a kiben között.

Mégis, úgy vélem ez az a pont, ahol a két fő szekértábor között képesek eldurvulni a dolgok a diskurzusban. Talán egészségesebb lenne, ha prioritásban mindig a "Kiben" állna a teológia centrumában - meghagyva, hogy ebből következzen mindaz, ami a hittételeinket illeti. A Kiben-nek kell előrébb lennie, mert végső soron a keresztény hit nem a megváltás művében, vagy az erről szóló leírásban, sem az egyházi dogmákban, hanem a Krisztus személye felé mutatott bizalomban gyökerezik. Szoktuk is mondani, hogy nem valamiben, hanem Valakiben hiszünk. Tapasztalatom az, hogy amikor a "miben?" kerül előtérbe és ez válik meghatározó gondolattá, akkor kezdődnek az agresszív és elkeseredett hitharcok, amire aztán vég nélküli reakció és ellenreakció érkezik mindkét oldalról.

Szögezzük le tehát: Krisztus személyében hiszünk, de Ő olyan Krisztus, aki belépett a történelem egy adott pontján az emberiség narratívájának sodrába, tényleg meghalt a kereszten és tényleg fel is támadt, ez pedig igenis számít - mert ha nem számít, akkor onnantól semmi sem fog már számítani. És akkor az is teljesen mindegy, hogy konzervatívnak vagy progresszívnek mondjuk magunkat: a lényeget máris szem elől tévesztettük.

Tovább

Agy-baj? - evolúciós tanulságok hívőknek (2)

Minden bizonnyal az olvasó is meg tud nevezni sok olyasféle kérdést és témát a hitében, melynek kapcsán úgy érzi: egyszerűen soha nem ér a végére. Mindig van valami, ami nem hagy minket nyugodni, töprengünk rajta, emésztjük magunkat miatta, válaszokat keresünk... de mégsem jutunk túl messzire. Mintha valamiféle fal választana el bennünket a megoldásoktól. És bár erre nem gondolunk soha, ennek hátterében evolúciós okok is állhatnak!

"Miért van ennyi szenvedés ha létezik egy jó Isten?" - mindenki ismeri a klasszikus gyötrődő kérdést, amire a mai napig nem született kerek egész, mindent lefedő és megnyugtató válasz, noha több ezer év gondolkodás áll már mögöttünk. Voltak persze frappáns megközelítések, hol jobb, hol rosszabb megoldások, de valahogy mindig az marad az ember benyomása, hogy igazán célhoz egyikkel sem értünk. Nyilván az is lehet, hogy az ilyesféle kérdésekre egyszerűen nincs igazán felelet, vagy rossz irányba haladt az eddigi eszmélkedés, esetleg jó keresztényként rávághatjuk, hogy a "titkok az Úréi". Nem állítom, hogy ezek rossz válaszok, de a biológia szerint jogosan vethető fel egy másik ok is a háttérben. Ez pedig az emberi agy evolúciójából következik.

Ha most nem vitatjuk a tudomány alapvető állításait, akkor azt kell mondanunk, a néhány ezer év filozófiai okoskodás eltörpül a nagyjából százezer év emberi fejlődés és még több, a távolabbi múltba visszanyúló evolúciós folyamat mellett. Az emberi agy kondicionálása tehát igencsak hosszú időtáv kohójában történt, és nem valószínű, hogy ennek során a filozófiai kérdések megoldása volt a fejlődés irányító szempontja. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy az agyunk egyszerűen nem olyan, hogy ehhez hasonló kérdésekkel igazán megbirkózzon és megoldásokat adjon rájuk. Persze képes feltenni ilyen kérdéseket, tipródik is rajtuk, munkára fogható, de eredetileg nem erre lett tervezve.

Az evolúciós folyamat úgy formálta az emberi elmét, hogy a mindennapok élet-halál szituációival törődjön, ehhez kötődő problémákat oldjon meg, nem pedig olyan dilemmákat, melyek nem ebbe a csoportba tartoznak. A vadászó-gyűjtögető ember számára központi kérdés volt, hogy miként ejtse el a vadmalacot és adjon enni a gyerekeinek, de ha el is tűnödött rajta, közel sem fordított ennyi energiát arra, hogy az univerzum összetettségén filozofáljon. A neolitikus forradalom - vagyis amikor végül letelepedtünk - talán hozott ebbe valamiféle töréspontot, ahogy minden másban is, hiszen az együttélés, gazdálkodás, vagyonelosztás kérdései már sok elméleti megfontolásra okot adtak. Mindazonáltal ez a fordulat sem törölte ki azokat a kognitív nyomokat a fejünkből, ami évtízezredeken át a gyakorlati problémák megoldása irányába terelt minket.

Ha most valaki azt hiszi, hogy a filozófiát becsmérlem, nem értette meg mit akartam mondani. Tudom persze, hogy maga a természettudomány is eredetileg természetfilozófia volt, és az ókori filozófusok sok alapvető dolgot letettek az asztalra, amiből maga a tudomány kisarjadt. Mégis azt látjuk, hogy a nagy filozófiai problémák megoldatlanok maradtak és a legnagyobb elmék sem voltak képesek pontot tenni a végükre. Ma is vitatkozunk róluk, ölre megyünk egymással miattuk - de mi van ha nem azért nem tudjuk ezeket megoldani, mert ostobák vagyunk, hanem mert az agyunk nem erre lett felkészítve?

Amennyiben persze - figyelem, paradoxon következik! - ez a kis "filozofálgatásom" helyes, annak sokféle tanulsága lehet nekünk, hívő keresztényeknek is. Akkor például mondhatjuk azt, hogy Isten úgy alkotta meg a minket létrehozó és kibontakoztató folyamatot, hogy az eszünk ne a megoldhatatlant akarja bármi áron kibogózni, hanem a gyakorlat felé tereljen minket. Akkor innen nézve is érthetővé válik miért hihetetlen fárasztó hallgatni a filozofálgatós prédikációkat, melyek semmiről sem szólnak, de miért van nagy keletje az (egyébként sokszor butácska) keresztény önsegítő könyveknek, ahol legalább gyakorlati tanácsokat kapunk. Lehet, hogy a gyakorlati ész az, amire hívőként jobban összpontosítanunk kellene és a filozófiát is ehhez igazítva művelni. Nem vagyok híve annak, hogy az elméletet szembeállítsam a gyakorlattal, de azt gondolom, hogy a gyakorlatainkról szóló elméleteknek talán nagyobb szerepet kellene adnunk az egyházban, mintsem a szimplán teoretikus okoskodásoknak. Mert úgy néz ki, így vagyunk mi emberek kitalálva.

Ha bonyolultnak találtad volna a fentieket, jöjjön egy vicces sztori a végére, mely szerintem remekül összefoglalja a lényeget. Sherlock Holmes és segédje, dr. Watson sátoroznak a szabadban. Éjfélkor Holmes oldalba löki és felébreszti Watson-t, majd rászól:

- Watson, nyissa ki a szemét és mondja el mit lát!
- Hát... a csillagos eget, Mr. Holmes.
- És mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ honnan nézzük. Ha művészemberként szemlélődök azt mondom, milyen csodálatos az univerzum és milyen elbűvölőek a csillagok. Mintha csak megannyi kis szentjánosbogár apró fényei táncolnának odafent. Ha a hívő beszél belőlem, akkor az jut eszembe, milyen roppant világot teremtett az Úristen - s akkor mekkora is lehet Ő maga! De mondja csak Mr. Holmes, miért kérdezi mindezt tőlem?

Holmes nagyon sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Összefoglalva: az evolúcióelmélet leírásából úgy tűnik, azért is tudunk nehezen filozófiai problémákat megoldani, mert az agyunk elsősorban a gyakorlati nehézségek leküzdésére lett kondicionálva az idők során és nem az ilyesféle elmélkedésre. Jó ezt keresztényként is tudatosítani, mert rengeteg tanulsága van a hitéletünkre nézve: az egyik például az, hogy ne akarjunk olyasmit felfogni és megoldani, amit tényleg nem lehet!

Tovább

Integratívan az evolúcióról - evolúciós tanulságok hívőknek (1)

Gondolom egyetlen engem rendszeresen olvasó olvasót sem ér meglepetésként, hogy számomra a modern tudomány nem ellenség - beleértve az evolúcióelméletet is. Most azonban messzebb merészkedek az egyszerű elfogadásnál, és egy néhány részes gondolatkísérletben arra vetemedek, hogy integratív módon kezeljem az evolúciót: megnézem mire jó egy hívőnek, vagyis mit tanulhatunk belőle keresztényként!

Első és talán második olvasatra is furcsának tűnhet felvetni a gondolatot, hogy a hitünknek bármilyen értelemben hasznára lehet az evolúciós teória. Sokak szerint az evolúció eleve az ördögtől való, istenellenes nézet, az ateizmus melegágya - ezért már a felvetésem is bicskanyitogató és abszurd. Mások esetleg nem gondolkodnak így, de nem is bolygatják a témát, mert szimplán nem érdekli őket, megint mások elfogadják ugyan az evolúciót, de külön kérdésként kezelik a hittől és nem gondolnak arra, hogy a kettőnek akármilyen hasznos találkozása lehet. Elismerem, jogos a felvetés, ugyan milyen értelemben lehet termékeny a hitünk szempontjából az evolúciós szemléletmód beépítése? Mit találhatunk benne, mit érthetünk meg belőle, ami integrálható a keresztény meggyőződésünkbe?

Nos, ez a rövid sorozat ilyen és ehhez hasonló kérdésekre akar felvetéseket megfogalmazni. Néhány dolgot azonban máris leszögezek itt, az elején. Egyrészt, minden bejegyzésem abból fog kiindulni, hogy az evolúcióelmélet meglátásai alapvetően helyesek. Nem akarok erről itt és most újabb vitát nyitni, nem akarom ezt bizonygatni, hanem most egyszerűen kiindulópontként kezelem majd. Ez a sorozat nem a "kreacionizmus kontra evolucionizmus" meglehetősen fárasztó, csontig lerágott és közismert vitájának újramelegítése! Ha valaki ilyesmire vágyik, bőségesen találhat erről szóló blogokat, folyóiratokat, könyveket. Nem haszontalan erről vitázni, de most éppen a sokszor már unalomig ismert vitákból akarok kicsit továbblépni és egy konstruktívabb kísérletre vetemedem. Másrészt, nem vagyok biológus, ezért nem szeretnék belebonyolódni az evolúcióelmélet szakmai kérdéseibe sem, hanem inkább az egész fejlődéselmélet szemléletmódjából következő gondolatokat szeretném pozitív módon integrálni a hitem bizonyos aspektusaiba. Abban hiszek ugyanis, hogy a teremtett világ feltárása és jobb megértése - amire a tudományos vizsgálat végső soron a legalkalmasabb - olyan dolgokat hozhat felszínre, amiből hívőként is sokat tanulhatunk, sőt a hitünk részévé is tehetünk. A kapcsolat a két terület - az evolúció és a hitünk - között azonban nem lehet erőltetett, ezért én is arra fogok törekedni, hogy némileg magától értetődő pontokra mutassak rá. Nem valamiféle forradalmiságra törekszem, hanem csupán a figyelem felkeltésére. Azt gondolom, az elmúlt évtizedek - főleg a neoprotestáns vonalon - annyira arra szocializáltak minket, hogy az evolúció puszta gondolatával szembeállítsanak, hogy még az egyértelmű "tanulnivalókat" sem vagyunk képesek meglátni.

Egy nagyon rövid, illusztrációnak szánt gondolattal kezdeném.

Nulladik témaként feldobok tehát egy labdát, mégpedig egy olyat, ami manapság is rendre előkerül - legutóbb például Orbán Viktor nagy visszhangot kiváltott tusványosi beszéde kapcsán. Mindenki tud arról, hogy Adolf Hitler milyen rafinált módon csavarta ki az evolúcióelmélet szemléletmódját és tette egyfajta szociáldarwinista fajelméletté a náci propagandában. Kicsit olyasféle dolog volt ez, mint amikor a keresztesháborúk során a bibliai-teológiai magyarázatokat mintegy "hozzácsavargatták" emberek szisztematikus kiirtásához. Mind a Bibliát, mind az evolúciót felhasználták különféle ideológiai célokra, és erről sem a tudomány, sem a Biblia nem tehetett, hiszen bármi kerülhet rossz kezekbe. 

Felsőbbrendű fajokról beszélni - merthogy most erre gondolok - igencsak nagy badarság, s ebben mind az evolúció, mind a helyesen értelmezett teológia egyetérthet. Ahogy Pál fogalmazott az Areopágoszon, Isten minden nemzetet egy vérből teremtett. A teremtéstörténet az ember eredetét sem több nemzetre vagy fajra vezeti vissza, a szigorú kreacionista értelmezés szerint a szó szoros értelmében csupán egyetlen emberpár a kiindulópont. Megintcsak ne nyissunk vitát Ádám és Éva történetiségéről - most nem ez a lényeg, hanem a szöveg mondanivalója: a Szentírás tanítása szerint nincsenek "emberfajok", akik felsőbbrendűek, míg más emberfajok alacsonyabbrendűek lennének. Az evolúció logikája is hasonló, elvégre a fajok egymás rokonai, ráadásul ma már a "homo" nemzetségből csak a "sapiens" létezik - tehát aki rasszista alapon "felsőbbrendű fajokról" elmélkedik, a keresztény hit és az evolúció alapján is ostobaságot beszél. Csak mi vagyunk itt, homo sapiens-szek, akiknek sem tudományos, sem keresztényi alapon nincs okuk utálni egymást. Ez tehát egy olyan pont, ahol a két terület mondanivalója egybecseng, és egyetérthetünk egymással.

Összefoglalva: minden ember ugyanazon fajhoz tartozik - ne legyél rasszista, mert az egyszerre megy szembe a természettel és az isteni renddel is! Itt folytatom legközelebb.

Tovább

A wellnesshit és a Mózesek

Felebarátaim és testvéreim: hozzuk vissza és szeressük meg a dogmatikát! Sokat nyernénk vele ha így tennénk, mert az érzésekre építő kereszténység leépíti az egyházat és nagyon instabil. Ráadásul visszarepít bennünket egy olyan időbe, amit már rég magunk mögött hagytunk...

Egy friss felmérést olvastam a minap, mely az SZTE Vallástudományi Tanszéke által kezdeményezett kutatásokon alapszik, illetve a Századvég Intézet vallásosságkutatási eredményeit prezentálja. Nem akarom az egész felmérést és az összes számot idézni, csupán egy olyan jelenséget ragadok ki belőle, amely meglátásom szerint elég jól kifejezi az egyház mai helyzetét, s valószínűleg nemcsak Magyarországon. A kérdőívet kitöltők ugyanis a "Mit vár a vallási közösségtől?" kérdésére abszolút többségben azt a lehetőséget választották, hogy az egyház, a gyülekezet, a helyi közösség azért van, hogy lelki feltöltődést biztosítson az oda járóknak. Ahogy az ismert vallástudós, Máté-Tóth András fogalmaz elemzésében: 

"A magát vallásosnak tekintő populáció Magyarországon - egy szakértői mintavétellel gyűjtött közvélemény-kutatás eredményei alapján - a vallásosságot wellnessjellegűen fogja fel." (Kiemelés tőlem)

A második helyezett a listán egyébként az istenélmény megtapasztalása volt. Valamiképpen tehát azt láthatjuk, hogy a vallás lényege a hívők többsége szerint elsősorban az érzülethez tartozik. A hívők nem a gondolkodást vagy a cselekvést jelölték meg a legfontosabb pontként, sem a letisztult, biblikus hitet, hanem inkább azt, mennyire boldogok, mennyire érzik jól magukat az egyházban. Ilyesmiről írtam néhány bejegyzéssel korábban, amikor arról volt szó, Jézus a hívők inasává változott és az a legfontosabb célja, hogy minket kiszolgáljon. Nem akarom magam ismételgetni, de van itt valami, ami talán nem olyan nyilvánvaló, ezért idéztem most ezt a kutatást.

Azt hiszem mindez nem mond sok újat olyanok számára, akik az egyházi vérkeringésben mélyen benne vannak - inkább csak megerősíti, amit az ember egyébként is tapasztal. Lehet, hogy bántónak tűnik a wellness és a hit szavak összekapcsolása, ugyanakkor szerintem nagyon is találó. Szeretném ha mindenki jól értené amit most írok: nem az érzésekkel van probléma önmagában. Nem hiszek az olyan kereszténységben, ami hideg, mint a kő. Magam sem járnék szívesen olyan gyülekezetbe, ahol pocsékul érzem magam. De olyanba sem, ahol a kellemes érzések, a boldogság érzése vagy a lelki feltöltődés érzése válik mindennek az alapjává. 

Ma ott tartunk, ha valaki nem érzi jól magát egy gyülekezetben, akkor elmegy egy olyanba, ahol jól érzi magát - és addig marad, ameddig a jó érzései ott tartják. Az emberek beülnek egy két-három órás mozifilmre, egyesek végigolvasnak egy izgalmas krimit, de ha húsz percnél hosszabb a prédikáció, akkor az már sok, az csaknem elviselhetetlen, arra már nem tudnak figyelni. Ha megkérdezem őket, vajon hallottak-e Tóth Gabi legújabb botrányáról, tízből kilencen képben lesznek, ha azt kérdezem pontosan mi az a megigazulás, a legtöbbeknek halvány sejtelmük alig van róla. A kérésre, hogy soroljanak fel tíz híres sörmárkát, felsorolnak húszat, de a Tízparancsolatot fejből összeszedni vagy megy, vagy nem.

Az érzésekre építő kereszténység idegrendszerébe fixen beépült a gondolat, hogy a Bibliát "rágni", forgatni, megérteni, kutatni, a hittételekkel foglalkozni száraz és dögunalmas. Ez a dogmatikusoknak, a filozófiai beállítottságúaknak való, akiknek ilyen az agyuk, ilyen analizálós típusúak. Esetleg a teológusok dolga vagy éppen a lelkész kötelessége, hiszen ő automatikusan készül vasárnapra. A klerikusok feladata a hit tartalmából felkészülni, a laikusok feladata megkérdezni a klerikusokat. Egyszerűbben szólva, az átlagos hívőnek magas a Biblia megértése, de mivel az érzésekre épít, nem is akar utánamenni igazán, ha valamit nem ért, majd megkérdezi a teológiailag műveltebbeket.

Ebből lesz aztán az időutazás. Merthogy ez a wellness-szemléletmód gyakorlatilag visszaléptet bennünket az időben, jóval Krisztus elé. Az ószövetségi világban pontosan ez volt a sztenderd. Isten egy dedikált helyen volt elérhető - például a Szent Sátorban vagy a Templomban -, és csak dedikált embereken keresztül lehetett megszólítani. A tömegnek nem sok közvetlen kapcsolata adódott Istennel, erre tartották a nép vezetőjét, a főpapot, a prófétákat vagy a királyokat. Majd Mózes felmegy a hegyre, Mózes beszél az Istennel, aztán majd ha végzett, lejön a hegyről és akkor a többiek jól megkérdezik mi volt. Az istenkapcsolat garanciája tehát Mózes, akinek világít az arca, ő tükrözi vissza a dicsőséget, az ő kezében vannak a kőtáblák, a "pórnép" az ő szavaira kíváncsi. Ma a dicsőítésvezetők segítségével "megyünk be az Úr jelenlétébe" és a profi prédikátorok és tanítók segítségével vagyunk képesek értelmezni a Bibliát. Sok keresztény hite teljesen összeomlana, ha nem volna néhány jó zenész meg egy kiváló igehirdető a közelében.

A wellnesshit fennmaradásának egyik fő oka a mai világban, hogy mindig megtalálja a maga Mózeseit.

Ez viszont azt jelenti, hogy az érzülethit táplálásért bizony nemcsak az "átlaghívők", hanem a Mózesek is felelősek, akiknek hízelgő, ha isszák a mondanivalójukat. Nem a kívülálló ítélkező ember hangján beszélek, mert ez a kísértés engem is folyton fenyeget. Hozzám is előszeretettel jönnek az emberek, és kérdéseket tesznek fel a hitük kapcsán ("te teológiából doktoráltál, neked ezt tudnod kell!"), és néha az a benyomásom, hogy tőlem várják el, hogy menjek fel a hegyre és onnan hozzak valamilyen magvas üzenetet a számukra. Félre ne értsen senki! Természetesen nem akarok bunkó lenni és igyekszem mindenkinek segíteni, készségesen válaszolni a kérdésekre. Azt sem tagadom, hogy valahol felelősségem így tenni, viszont igencsak meg akarom húzni ebben a határokat. A segítségnyújtás remek dolog, de nem szólhat arról, nem mehet el addig, hogy az embereknek közben Mózessé leszek, majd megélem mások hitéletét, és én közvetítek Isten és közöttük. Én nem akarok ilyen felelősséget a nyakamba venni, nem is tartom helyesnek és nem utolsó sorban az embereknek sem jó ez.

Jelentem mindenkinek, Mózes halott, mindannyiunk számára megszűnt létezni. Ma olyan kereszténységet kellene élnünk, hogy mindenki felgyalogol a hegyre, aztán leülünk együtt megbeszélni mi volt ott. A wellnesshit arra ösztönöz, hogy ezt ne csináljuk, én meg arra ösztönözök, hogy ne csináljunk wellnesst a hitünkből. Igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy megértsük a hitünk tartalmát, igenis elkerülhetetlen a felnőtt hithez a dogmatikánk átgondolása, a Biblia hátterének kutatása. Nehéz lesz, fárasztó, küzdelmes, és persze hogy lehet segítséget kérni, persze hogy szabad kérdezni, igénybe venni azokat, akik hegymászók - csak azt ne csináljuk, hogy magunk helyett őket küldjük fel a hegyre, mert nekünk odalent kell bugyborékolni a jakuzziban, várva a ragyogó arcú Mózeseket odafentről, akik majd hozzák az üzeneteket és értelmezéseket. Meg egyébként is: ha az érzések ilyen fontosak, hát érdemes kijelenteni, hogy milyen remek érzés, amikor megért az ember ezt-azt a hite tartalmával kapcsolatban, amikor maga jut el bizonyos felismerésekre, maga szerez meg bizonyos tapasztalatokat. És lám-lám, mennyire csodálatos, hogy még Mózesnek sem kell lennie hozzá.

Tovább

A Biblia Jézusa, Jézus Bibliája

Magyarországon igazán nem ütközik semmiféle akadályba senki, ha Bibliát akar olvasni. A teljes szövegnek és kiexponáltan az Újszövetségnek már annyiféle verziója forog közkézen, hogy az ember néha nem is tud választani. Ehhez a bőséghez járult most hozzá az Ez Az A Nap által a fesztiválon ingyen osztogatott Jézus-Biblia is, ami számomra rendkívül pozitív csalódást okozott.

Nagy divat a tengerentúlon, hogy a Szentírásnak különféle magyarázatokkal ellátott, vagy specifikusan egy téma köré épített verzióját piacra dobják. Így tehát van kezdőknek szóló Biblia, pünkösdieknek szóló Biblia, fiataloknak szóló Biblia, katonai Biblia, motorosok Bibliája, kutyafüleszalámis Biblia - minden van, bárkinek, bármikor, bárhogyan. A nagy kérdés, mit lehet ehhez a terített asztalhoz még hozzátenni?

Nos, a magyar piaci kínálatot elnézve azon csodálkozom, hogy a Jézus-Biblia csak most érkezett meg hozzánk - persze egyébként sem túl régi kiadvány képezte a fordítás alapját. Magáról a bibliaszövegről nem kívánok túl sokat elmondani, hiszen a már jól ismert, revideált Károli fordítás teljesen befogadható és érthető változatát tartalmazza, piros betűvel kiemelve Jézus szavait. Az újdonságot nem ebből az irányból jelenti a kiadvány, hanem a szöveg köré felépített koncepció miatt. Azon túl, hogy kissé nehezen kezelhető a tokjából állandóan kicsúsztatandó könyv formátuma, kinézetre nagyon is pofás, klassz, jól lapozható termék.

A lényeg azonban az a teológiai szándék, ami a Jézus-Bibliát végső soron különlegessé teszi. Ez pedig egyszerűen annyi, hogy a Biblia összes könyvét Jézus személye köré építve mutatja be és magyarázza. A gyakorlat szintjén ez többnyire azt jelenti, hogy minden egyes bibliai könyv előtt van egy szép nyitóoldal egy remek fényképpel és egy mondattal, ami megpróbálja az adott könyv mondanivalóját Krisztus személyéhez kapcsolni. Kiemelve egy példát: Náhum könyve a kispróféták között is a kemény ítéleteket sorjázó textusok közé tartozik - a hozzá csatolt borítón pedig az szerepel, hogy Jézus volt, aki elhordozta az ítéletünket. Egyszerű ez, mint a százas szög - egy mondatban a lényeg. Az egyes könyveknek mindig van egy bevezető része, illetve külön oldalakon magyarázatok, kisebb blokkokban kommentárok - s ezekben is újra meg újra előkerül Krisztus személye az adott bibliai irat kontextusában. A szövegmagyarázatok színvonala egyébként elég jónak tűnik - mindenesetre sokkal-sokkal jobbnak, mint a közelmúltban kiadott Tűzbiblia keményen konzervatív és sok helyen emészthetetlen próbálkozásai.

Tehát akkor ismét, mindösszesen ennyi a varázslat: tegyük Jézust minden bibliai könyv mellé! Bizony ez az egyszerű ötlet remekül működik és annyira adja magát, hogy szinte hihetetlen, miért nem jutott eszébe már korábban bárkinek is egy ilyen Szentírást piacra dobni. Hiszen hányszor és hányszor hangoztatjuk, hogy bár térdig gázolhatunk a sokféle értelmezésben, végső soron a Biblia egésze Jézusra mutat, Róla szól, az Ő személyére akarja leginkább felhívni a figyelmet. Kézenfekvő tehát ilyen perspektívából tekinteni a szövegre, és szerencsénkre most már magyarul is forgathatóvá vált az erre építő Biblia.  

Bevallom őszintén, amióta a kezembe került, csak ezt vagyok hajlandó olvasni: ráadásul az "Ez Az A Nap!"-os srácoknak hála, teljesen ingyen juthattam hozzá a fesztivál lezárultával, ami még értékesebbé teszi számomra a kiadványt - mely egyébként 14.000 magyar forintba kerül annak, aki utólag szeretné megvásárolni. Nem szép dolog, hogy egy nappal a fesztivál után máris találkoztam olyanokkal, akik az ajándékként kapott példányukat árusították a weben - talán jobb lett volna, ha inkább elolvassák, mielőtt bizniszelni kezdenek vele...

Tovább