Háromféle valóság és az egyház Krisztusa

Akármennyire is hevesen tudok vitatkozni Yuval Noah Harari világszemléletével, el kell ismernem, hogy egyrészt remek író, aki rendre nagyon fontos kérdéseket tálal, másrészt láthatóan nem köti gúzsba semmiféle konvenció, túlérzékenység, félénkség, hanem kendőzetlen őszinteséggel vágja az arcokba, amit a világ működéséről gondol. Utálják is érte. Nexus című új könyvének már az első fele olyan, hogy muszáj foglalkozni vele, mert nem meglepő módon a kereszténységet is érinti.

Gusztustalan liberális féregnek, visszataszító mocsoknak és az emberi civilizáció ellenségének is láttam már feltüntetve különféle kommentekben Hararit, akit szerintem azért utálnak a többnyire konzervatívabb lelkületű emberek, mert alaposan belegyalogol meglévő struktúráikba. Szentségtörőnek, hagyománytaposónak és a meglévő értékeinket feldúló embernek tűnik. Nem látok persze bele Harari fejébe, de aligha vannak tényleg ilyen szándékai: egyszerűen csak elmondja mit gondol és érveket társít a véleménye mellé. Lehet vele vitatkozni. 

Ettől függetlenül mégis próbálok magamra erőltetni valamiféle empátiát és belegondolni, mit érezhet az, akinek egész belső világát feldúlják bizonyos felvetések, melyeket Harari könyvei a felszínre hoznak. A különféle érzékeny pontokat nem nehéz beazonosítani. Harari megmagyarázza, hogy a kultúra amiben élünk, beleértve olyan fontos szegmenseit és fogalmait, mint a nemzettudatosság, a vallás, a diktatúrák és szabad demokráciák, vagy a különféle politikai irányzatok miért alakultak pont olyanná, amilyennek ma látjuk őket. "Nexus" című új könyvének első felében van egy gondolatébresztő felvetés a valóság, mint olyan természetéről, melyet úgy döntöttem "áruba bocsájtok" így év elején itt, a blogban.

Harari szerint túlságosan egyértelmű számunkra, hogy a "valóság" kifejezés alatt mit értünk, noha annak legalább háromféle szintje létezik. Valahogy így:

A fenti ábrán egy fát látunk. Maga a fa, mint növény alapvetően és elsősorban objektív valóság, hiszen ott van, létezik, érzékelhető. Az is valóságos, bár szubjektív, ha számomra egy konkrét fa kellemes emlékeket idéz, mert például egyszer az árnyékában feküdtem és életem egyik legjobb könyvét ott olvastam el. Tehát, gondoljuk csak végig! A valóságnak eszerint van legalább két szintje. Létezik egy objektív szint, ahova többnyire a materiális és érzékszervekkel közvetlenül észlelhető objektumok tartoznak, például a kövek, a fák, az épületek, az állatok - az ilyen entitások attól függetlenül léteznek, hogy mi tudunk-e róluk vagy sem. Egy Föld felé száguldó aszteroida például akkor is létezik, ha nincs róla ismeretünk és sehol senki nem észleli. Azután természetesen van egy szubjektív valóság is, melynek körébe személyes érzeteink tartoznak, például a fájdalom, az öröm, a szeretet. Az ilyen valóságok egyéni szinten bennünk vannak, de egy másik ember számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Nekünk is csak annyiban valóságosak, amennyiben észleljük őket. A testi fájdalmam, amit nem érzek, leginkább oximoron.

Az izgalmas felvetés viszont az, hogy van a valóságnak egy harmadik szintje, amit Harari interszubjektív valóságnak nevez. Míg a szubjektív valósághoz az egyéni élmények tapadnak, az interszubjektív dolgok - amilyenek a törvények, nemzetek vagy pénznemek - számos ember elméjében léteznek. Vagyis mi emberek alkotjuk meg ezeket a valóságokat és az egymásnak mesélt, közös történeteink tartják az ilyen dolgokat a valóság szintjén. Azt is mondhatom, hogy az emberek közti információcsere teremti meg az interszubjektív valóság egyes elemeit. Ha én azt mondom valakinek, hogy fáj valamim, azzal nem hozok létre fájdalmat. Ehhez hasonlóan ha azt állítom, hogy láttam egy rinocéroszt, azzal nem hozom létre magát az állatot, mert az az állításomtól független objektív létező. De amikor sok ember beszél történeteket nemzetekről, hősiességről, törvényekről vagy akár devizáról, azzal létre is hozza ezeket a dolgokat.

Valószínűleg első olvasatra furcsának tűnhet, de az objektív valóság szintjén nem léteznek nemzetek. Valójában nincs olyan, hogy Magyarország: ezt az országot egyszer valakik "kitalálták", megalapították, létrehozták, és csak addig létezik, ameddig a homo sapiens magyarnak nevezett tagjai vagy mások, akik ebben érdekeltek, létben tartják. Ha az emberi faj máról holnapra kihalna, a tőlünk függetlenül létező többi objektum ettől még tovább létezne. De Magyarország már nem lenne tovább. Tudunk olyan országokról is, melyek puszta létét más országok el sem ismerik valóságosnak (ilyen például Izrael vagy Palesztina - egyes országok szerint ezek vagy vannak vagy nincsenek). Bármilyen szokatlan, de az államok létezése nem olyan szilárd, mint egy darab kő létezése, ami közmegegyezéstől és politikai ízléstől, valamint számos más dologtól függően objektív létezik. Csak azért nem látjuk ezt világosan, mert az interszubjektivitás határhelyzetekben kerül elő - például amikor egy háború miatt egy ország kettészakad és két újabb ország jön létre belőle.

Namármost, az emberi történelem bővelkedik az interszubjektív valóságteremtésben. Az emberek által kitalált történetek, dolgok, entitások hatalmas hálózatokat generáltak, melyek átalakították az egész társadalmat. Mondani sem kell, Harari szerint a vallások, istenek, transzcendens elemek is "csupán" interszubjektív valóságok - de nem önmagukban álló, objektív létezők. Ettől azonban a hatásuk elementáris, perdöntő, alapszinteken meghatározó lehet. Gondoljunk csak arra, hányan képesek például vérüket adni "a nemzetért", vagy akár "a kommunizmusért", de "az iszlámért" és "a hitért" úgy általában is. Az emberi történelem és kultúrtörténet java része gyakorlatilag másról sem szólt, minthogy általunk megalkotott interszubjektív valóságokat versenyeztettünk egymással, melyeket történetek hordoznak. Harari szerint a vallások annyiban emelkednek ki az interszubjektív valóság más hordozóelemeitől, amennyiben isteni tekintélyt követelnek maguknak, azaz valamiféle megkérdőjelezhetetlenségre tartanak igényt, mintha objektív valóságok lennének. 

Természetesen Harari szerint a vallásoknak vannak az objektív valósághoz kötődő gyökérszálai is, azonban nem ezek dinamizálják, nem ezek mozgatják és tartják életben. Jézus személye például szerinte korántsem fejt ki nagy hatást - azonban Jézus személyének a története a mai napig rendkívüli a legtöbb ember számára. Míg azonban Krisztus, mint személy léte az objektív valóság szférájához, addig a róla szóló történet már az interszubjektív valóság halmazába tartozik.

Ezen a ponton most megállok, mert egy blogbejegyzéshez talán egyelőre ennyi muníció is elegendő. Szerettem volna őszintén helyt adni Harari elgondolásának a valóság háromféle természetéről - ami persze részben önismétlő gondolat, mert korábbi könyveiben is fejtegettet már hasonló nézeteket. Néhány saját megjegyzést azonban hozzátennék mindehhez, a teljesség igénye nélkül.

Igazat adok Hararinak abban, hogy a vallások tele vannak interszubjektív történetekkel, de ez nem a vallások milyenségéből, hanem a történetből, mint kommunikációs formából következik. Gyanítom ezt ő sem vitatja. Maga a történet, mint nyelvi hordozóeszköz és a narratív gondolkodás olyan struktúra, ami szükségszerűen interszubjektív lesz, a vallások pedig többnyire történetekre építenek - mert a homo sapiens "történetmesélő állat", ahogyan azt mondani szokás. A kérdés tehát számomra nem az, hogy a keresztény hitemben vannak-e olyan elemek, melyek egyébként nem léteznének, ha nem mesélnének el ezeket újra meg újra. A kérdés nekem inkább az, hogy a forgalomban lévő interszubjektív történetek közül melyik érintkezik leginkább az objektív valósággal, valamint az én szubjektív megéléseimmel - azaz a valóság másik két szegmensével. Az én válaszom erre természetesen az, hogy a Krisztusról szóló történet - de elfogadom, hogy másnak más a válasza. A vita innen kezdődik, hogy a különféle vallások természetük lényeges aspektusaiban interszubjektívek vagy objektív pontokon állnak. A kereszténységnek ebben a versenyben szerintem előnyös, hogy van egy történeti Jézusa. Ha jól ismerem a többi világvallást, nemigazán létezik olyan megtestesült istenkaraktere, amilyen Krisztus volt. Az iszlámban csak Allahot találjuk, egy elvont és szellemi lényt, akinek Mohamed a hitvallás szerint is hangsúlyozottan az emberi prófétája. A buddhizmusban Buddha személye történelmileg tulajdonképpen súlytalan még akkor is, ha vallásalapítóként jelentős emberi személyiség. A buddhizmus tanítási rendszere azonban nem múlik azon, hogy Buddha ki volt: ő csak egy útmutató a felébredéshez, a mahayana buddhizmus szerint csaknem bárki buddhává válhat. A hinduizmus is valami hasonló, s bár Krisna elvileg lehetett történelmi személy, a vallás logikája szerint teljesen mindegy, hogy az volt-e. Ami számít, hogy Krisna gyakorlatilag Visnu istenség nyolcadik avatárja, egy a többi között. 

Összefoglalva ezt a világvallási gyorstalpalót úgy néz ki, hogy ezek a hitrendszerek jórészt szándékosan az interszubjektivitás halmazában szeretnek lavírozni, központi figuráik nem hagytak erős objektív lábnyomokat a valóságban - leszámítva a kereszténységet, aki egy feltámadt istenemberre hivatkozik. Ezt persze lehet elhinni vagy elutasítani, mégis minőségében más a többiekhez képest.

Ugyanakkor a felvetés, amit Harari is megfogalmaz, ettől még a felszínen marad: úgy tűnik, a Jézus személyéről szóló történet tényleg nagyobb hatású magának Jézusnak a személyénél. Ez azonban szerintem kissé felszínes állítás. Egyrészt, Jézus személyének története a történeti Jézus konkrét személyében gyökerezik. Tudjuk, hogy az első századi Palesztinában működött csomó vándorló tanító, csodatévő hírében álló, gyógyítónak nevezett rabbi, közülük többen még híresnek is számítottak (ilyenek például Honi a körrajzoló vagy Hanina Ben Dosa). Pusztán azzal a hírnévvel, hogy Jézus is tesz ilyesmit, nehéz lett volna kitűnnie a többiek közül. Tehát, ha az objektív valóság Krisztusa nagyjából olyan volt, mint saját vallásos rabbi kortársai, és csak utólag "magasztosították fel" egy interszubjektív Krisztussá, akkor pontosan meg kellene mondani mivel is bizonyult erre alkalmasnak? Ha egy korabeli okos, populáris, de mégis csak felismerhető vándortanító volt, miért és hogyan emelkedett olyan hagyományok központi figurájává, melyek alkalmassá tették az egész nyugati civilizáció arculatát formáló személyiségnek? 

Természetesen ez a kérdés nagyon régi, s bár Harari nem beszél róla, de végső soron csak újracsomagolta a történeti Jézus-kutatás alaptézisét, miszerint van egy "objektív és valóságos Jézus", amire mintegy külső rétegként a tanítványok és az induló egyház ráhúzták a "hit Krisztusát". Képtelen vagyok több száz év kutatási hullámairól két mondatban írni, de azt kell mondjam, az egész történeti Jézus-kutatás projekt nagyjából kudarcba fulladt. Csak az derült ki belőle, amiről fentebb már említést tettem: az "interszubjektív Jézus" (akit hirdetünk) erősen függ és összekapcsolódik az "objektív Jézussal" (a történeti személlyel). Ez a kapcsolat adja a kereszténység tulajdonképpeni erejét és magját. És ezért lehet vitatkozni Harari állításaival, hogy valóban Jézus személye vagy a Róla szóló történet-e a népszerűbb - mert jogosnak tűnik feltételezni, hogy utóbbinak semmi hatóereje nem volna előbbi nélkül. A kereszténység állítása nem kevesebb, minthogy az interszubjektív Jézus egy objektív Jézusra épít, aki ráadásul a szubjektív valóságmegélésünkbe is képes belépni. Ez történik a megtéréskor és ezt éli át az, aki őszintén keresi Istennel a kapcsolatot.

Tovább

Peregtek a lapok - legjobb olvasmányélményeim idén

Ismerőseim közül néhányan alkalomadtán felteszik a kérdést: "hogy a fenében van neked ennyi időd olvasni?" A válaszban semmi misztikus vagy bonyolult nincs részemről: mert szeretek és pont. És ami az embernek fontos, arra kerít időt magának, ezt határozottan állítom - minden klasszikus kikerülő válasz ellenére, amikor állandóan panaszkodunk az időhiány miatt. A lényeg azonban nem én vagyok, és nem is a műveltségem szeretném megcsillogtatni, hanem inkább merítek egy kisebb csokrot az idén olvasott legjobb könyveim közül, hátha meghozom mások étvágyát is az olvasáshoz!

Szóval, ha bárki is félreértené ezt a bejegyzést, semmiképpen nem az a célom, hogy megvillantsam saját olvasottságomat és flexeljek azzal, mennyi könyvet olvastam el egy év alatt. Erről szó sincs. Egyrészt, minél többet olvas az ember, csak arra ébred rá újra meg újra, hogy bőséges tudáshiánnyal küszködik és a könyvek nemcsak tanítják, de ezt az érzést is elmélyítik benne! Másrészt az idei év "kudarc" volt számomra abban, hogy sorban álltak fontos kötetek, amire egyszerűen már nem jutott időm - túl sok a jó könyv, túl rövid az élet. Az olvasás nagyszerű foglalatosság, és ha az én olvasóim közül bárki kedvet kap a most következő kötetek beszerzésére, az külön boldogság számomra. Az itt felsoroltaknál jóval több könyvet olvastam el ebben az évben, de igyekeztem a blog koncepciójához igazodva csak a vallástudományhoz-teológiához kapcsolható kötetetek közül azokat kiválasztani, melyek valami oknál fogva emlékezetesek maradtak számomra.

Kezdjük is a válogatást egy velejéig teológiai kis kötettel, ami Giczy György nevéhez köthető: "Törvénytisztelet és messianizmus a Talmudban és a középkori zsidó-keresztény disputákon." Izgalmas és borzongató a cím ugye? Hát, mitagadás, egyáltalán nem az... Sőt, maximum csak a teológia iránt erősen érdeklődőknek tűnhet vonzónak. Szögezzük le tehát, hogy ez a vékonyka könyv nem egy krimi, de ha mégis képes valaki rászánni az időt, alapos betekintést kaphat abba a kérdésbe, hogyan képzelte el a zsidóság a messianizmust és vajon utalnak-e Jézus Krisztusra rabbinikus források - akár elmarasztaló stílusban? Akit a judaizmus és Krisztus kapcsolata érdekel, szerintem igen jól jár a könyv elolvasásával! Terjedelméhez képest persze tömény írásról van szó, de maga a téma sem éppen könnyű.

Ha már egy ennyire hard-core teológiai művel kezdtem a listát, kapjon most helyet egy igen vaskos, ámde hangos röhögésre késztető egyháztörténeti kötet is! Igen, nem gépeltem el semmit az előző mondatban, merthogy Nick Page "A kereszténység majdnem tévedhetetlen története" című opusza pontosan így jellemezhető. Bevallom őszintén, engem nagyon felvillanyozott az egyébként történészként is alaposnak tűnő Page könyve, aki képes volt valódi humorral fűszerezett egyháztörténetet letenni az asztalra. Azon túl, hogy az olvasó igazán jól szórakozva szépen megtanulja a kereszténység mintegy kétezer éves sztorijának legfontosabb ismérveit, kap még egy csomó valóban mulatságos karikatúrát, valamint az "ihatnál-e egyet vele?" című keretes írásokban egy-egy ismert egyháztörténeti figura karakterlapját is. Komolyan gondolom, ha ilyesféle művekből történne az egyháztörténeti oktatás, a tárgy a teológiai karok egyik legnépszerűbb kurzusává nőné ki magát!

John Lennox ebben az évben nálam duplázott. Az ismert oxfordi matematikus-valláskutató két könyvével is nagyon fontos lenyomatokat hagyott a lelkemben. Az "Isten a célkeresztben" című könyve a divatos újateista eszmékkel száll szembe, míg a "Determinált hit?" az erős kálvinista teológiát teszi kritikai mérlegre. Utóbbi kötetre legalábbis nekem nagy szükségem volt, mert ahogy néhány blogbejegyzésben fejtegettem is idén, a determinista világkép lelki síkon alaposan megkeserítette az életemet. Hálás vagyok Lennoxnak, hogy segített olyan kérdéseket megfogalmazni, melyek puszta feltevése után oldottabban voltam képes rátekinteni saját sorsomra, ráadásul azzal a nagyképű kijelentéssel is hitegetem magam azóta, hogy talán picit közelebb kerültem a valóság természetének jobb megértéséhez. Fontos, hogy Lennox nem "bántani" akarta a kálvinistákat, csupán rámutat a könyörtelen predestinációs logika élhetetlenségére és vállalhatatlanságára.

Lehet, hogy ez az én műveletlenségem miatt van, de korábban még sosem hallottam Charlie Trimm nevét. Most azonban elolvastam tőle a "The Destruction of the Canaanites"című könyvecskét, ami a címének megfelelően az ószövetségi kánaánita hadjáratokkal foglalkozik. Ez egy számomra szinte emészthetetlen bibliai jelenség, amiről sorozatot is írtam már itt a blogban, úgyhogy időről-időre előszedem magamnak a témát, és próbálom kicsit jobban megrágni - hátha találok benne valami újat. Igen kellemes csalódásomra ez a könyv nagyon korrektül kezeli ezt a kényes kérdést. Trimm szépen összeszedte a piacon lévő összes magyarázatkísérletet, és nemcsak klassz csokorba rendezte ezeket, hanem kitért mindegyik előnyére és hátrányára is. A könyvet azoknak ajánlom, akik áttekintő jelleggel szeretnének "végigmustrálni" a kínálatot, hogy a véres ószövetségi történetekhez mégis miféle válaszkísérletekkel érdemes közelíteni! Ahogy a témában eddig megjelent könyvek, úgy persze ez sem adja meg a végső feleletet, de a sokféle látásmód mégis segít a kényelmetlen kérdések kezelésében.

Nem kifejezetten teológia munka, de mindenképpen érinti a vallás világát Robert Harris kiváló és végig nagyon érdekes "Konklávé" című krimije. A könyv egy pápaválasztás feszültséggel, intrikákkal és fordulatokkal teljes sztorijáról szól a Vatikán bezárt kis világában, aminek hangulatát Harris kiválóan megteremti. A történet főhőse az egész konklávé lebonyolításával megbízott Lomelli bíboros, aki pedáns fegyelmezettséggel igyekszik a katolikus egyházat hozzásegíteni az új pápájához - közben megküzdve a bürokrácia diktálta szabályokkal, az egymással rivalizáló jelöltekkel és olykor saját belső hitével is. A könyv nekem nagyon tetszett, végig lekötött, és ahogy haladt előre, egyre jobb lett: egészen a kissé gyomorszájba vágó végkifejletig, amire bevallom őszintén nem számítottam! A regényből egyébként mozifilm is készült Ralph Fiennes főszereplésével, állítólag az is nagyon jól sikerült. (De én a könyvet ajánlom inkább, mint tudjuk, mindig az a jobb!)

Befejezésül egy igazán különleges élettörténetet is a figyelmetekbe ajánlok, melyet az evangelikál hívő, egyben biológus-teológus Denis O. Lamoureux jegyez. Ha valaki régóta olvassa a blogomat, az ő nevével biztosan találkozhatott, hiszen Lamoureux olyan keresztény, aki elfogadja az evolúciót és a könyvei, előadásai, munkássága is többnyire ezzel a kérdéssel kapcsolatosak. Ez a kötete azonban nem a tudományos kérdések nyomába ered, hanem inkább önéletrajz, ahogyan az ateizmusból átlépett a hit mezőjére, onnan fanatikus kreacionista lett belőle, majd végül kikötött a teista evolúciónál. Ezt az egész folyamatot ő maga egyébként végignaplózta - a könyv érdekessége is részben az, hogy saját maga korábbi bejegyzéseit idézi -, spirituális értelemben pedig Istennel való küzdelemként élte meg. A könyv persze azért is tetszett nekem, mert saját magam utazásának bizonyos állomásait ugyancsak felfedeztem benne...

Nos, remélem a fenti kínálatból volt legalább egy olyan írásmű, ami megragadta valaki fantáziáját.  Ami számomra persze még külön öröm és kiváltság, hogy ebben az évben jelent meg első könyvem is a Károli-L'Harmattan gondozásában: ez mindenképpen egy mérföldkő számomra. Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek áldott karácsonyt és egy remek új esztendőt kívánni! A blog legközelebb januárban fog frissülni! Mindenkinek minden jót, olvassatok sokat!

Tovább

Ördög, dráma, szenteltvíz - Scheffer Kevinnel

Ha karácsonyhoz érkezünk, valamelyik tévécsatorna szinte kötelességszerűen hozza nekünk Kevint, akitől reszketnek a betörők. Na, én most egy másik Kevint szeretnék a figyelmetekbe ajánlani! Azt nem mondom, hogy tőle a démonok reszketnek, mivelhogy a Vatikánban tanult ördögűzést, ettől függetlenül igen érdekes beszélgetést folytattunk erről az örökké népszerű témáról - ráadásul remek hangulatban!

Elismerem, hogy nem tipikusan karácsonyi a dolog, mégis érdemes végignézni a Scheffer Kevinnel közös párbeszédünket az ördögűzésről, hiszen nem egy szokványos témáról van szó. Van benne egy kis misztikum, van benne egy kis szenzáció (a popkultúra felhajtóerejének köszönhetően), és van benne szerintem nem kicsi pszichológiai és lélektani hatás. No meg szőr mentén szó esik benne Gabriele Amorth atyáról, a "legendás" vatikáni exorcista papról is.

A műsorban igyekeztem felvenni a szkeptikus ateista és a szkeptikus hívő köntösét is - utólag visszanézve mérsékelt sikerrel. Lehettem volna rámenősebb. Nyilvánvaló, hogy egy szekuláris térben élő nem hívő ember számára egyáltalán nem létezik sem az ördög, sem a démonok, ahogy pokol sincsen. Ezeket a jelenségeket a felvilágosult szellem a termékeny vallási fantázia számlájára írja, így hát az ördögűzés aktusát is szimplán lélektani-mentális sajátosságokkal magyarázza. Az ördögűzés egyfajta vallási koreográfia, aminek a végén a "beteg" jobban lesz - ha mindenki teszi a dolgát. Emellett azonban ott van a szkeptikus hívő is, aki divathóbortként kezeli a démonűzést. Szerinte a legtöbb ilyen eset csak kamu, ahol valójában bűnök állnak a háttérben, amit pokoli lényekként személyesít meg az ördögűző és páciense. No és hozzáteszem még önmagam is, aki határozott protestánsként nem tudok mit kezdeni a szentelt vízzel, a feszületekkel és a latinul imádkozó ördögűző pappal. Minek kellenek ezek, amikor Jézus semmi hasonlóhoz nem folyamodott, hanem "egyszerűen" csak kiparancsolta a gonosz lelket az emberekből? Nos, a műsor számomra talán legérdekesebb válasza éppen erre született meg...

Akárhogyan is, Scheffer Kevinnel nagyon jó volt beszélgetni! Kevin egyébként patrisztikai témából dolgozik a doktoriján és ezt is tanulta az egyetemen - fellélegzés számomra, hogy nem egy vadkarizmatikus ördögűzővel ülhettem egy asztalnál, hanem egy érezhetően képzett és gondolkodó emberrel. Úgyhogy, mindenkinek kívánok ördögmentes karácsonyi ünnepeket - az adást pedig itt tudjátok megnézni:

Tovább

Elévülhet-e a bűn?

Nem igazán kerül az ember közelebb a karácsony hangulatához, ha a tizenegy éves kisfiú, Till Tamás egykori meggyilkolásáról szóló híreket olvassa. Márpedig most tele van ezzel a sajtó: a gyermeket huszonnégy évvel ezelőtt ölték meg, és csak ennyi idő után sikerült megtalálni földi maradványait. Ami legalább ilyen fontos, hogy az elkövetőt is utolérték, ám egyes hatályos törvények alapján a bűncselekmény annyira régen történt, ráadásul a gyilkos maga is kiskorú volt annak idején, hogy jogi szempontból elévült az ügy. Avagy mégsem: mert van, amin nem lehet átlépni...

Aki követi a napi sajtót, nyilván tud róla, hogy jelenleg zajlik egy jogi hercehurca, miszerint az ilyen minősített emberölési ügyek esetében ne beszélhessünk a bűncselekmény elévüléséről - vagyis akármennyi év után is kerül elő a tettes, büntethető legyen. A Főügyészség szerint egyébként szegény Till Tamás esetében amúgy is ez a helyzet, mivel a minősített emberölésnél kizárható az elévülés fogalma. Most zajlik az eszmecsere arról, hogy részben a borzasztó bűncselekmény hatására igazítsunk a törvényeinken.

Nem szeretnék belekotyogni ennek a sötét történetnek a jogi hátteret érintő kérdéseibe, hiszen nem vagyok jogász, nem igazodok el abban, hogy a büntetőjog területén mi számít megfelelőnek, méltányosnak vagy akár hiányosnak és javítandónak. De úgy látom, hogy ebben a gyilkossági históriában nem is feltétlenül csak a jogászkodásról van szó, hanem a pragmatikusságnál sokkal mélyebben futó, emberi érzéseket is megpendítő szálakról. Mert miközben az ember elborzadva felháborodik, amikor egy kisgyermek meggyilkolásáról olvas, a legsötétebb érzései között is felvillan egy-egy kisebb szentjánosbogár, az igazság szikrája: például az, hogy emberként erkölcsi kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen gonosztettek száz év múlva se maradjanak büntetlenül! Lehet, hogy naiv vagyok, de mégis azt érzem, hogy most a jog nem beelőzi az erkölcsöt, hanem az erkölcsi felháborodásunk után szeretnénk a "jogot művelni". Tehát előbbre kerül az, amit helyesnek gondolunk (egy gyermek meggyilkolása ne évüljön el), és csak ennek fényében fogalmazzuk meg a törvényeinket.

Sokszor nem így van, hanem a jog és az erkölcs külön utakon járnak. Most viszont a bennünk lévő erkölcsi érzékre támaszkodva akarunk csiszolni a jogi kategóriáinkon. És úgy vélem, ez nagyon is rendben van így. Normális üzemmenetben a jog az erkölcsöt tükrözi - és nem fordítva. Kár, hogy az ilyen manőverekre többnyire akkor szoktunk képesek lenni, ha valami tragikus történik - például meghal egy gyermek.

A jog persze így is beszél arról, hogy bizonyos bűntettek egy idő után elévülnek. Az eset kapcsán azonban leginkább mégis az a kérdés merült fel bennem, hogy erkölcsi értelemben van-e a bűnnek elévülési ideje? Létezhet-e olyan, amikor kellően sok idő telik el egy bűn elkövetését követően, hogy az már olyan mértékben a feledés homályába vész, hogy büntethetőségét veszíti?  Ha muszáj lenne erre válaszolnom, akkor azt hiszem inkább nemmel szavaznék. Nemcsak a bibliai elvek mentén, de azért az is benne van a pakliban. Tudomásom szerint a Biblia beszél arról, hogy az idő képes akár bűnök által okozott sebeket is begyógyítani, de azt sehol nem tanítja, hogy a bűn kezelésének elvárható erkölcsi módja, ha sok ideig nem hozzuk felszínre. A bűn addig marad meg bűnként, ameddig nincs igazán orvosolva: vagyis világosságba emelve, megbánva, megbocsájtva, elrendezve.

Ez persze nem feltétlenül egyszerűsíti le a dolgot. Hiszen adódhat olyan szituáció, amikor már nem tudom a bűneimet elrendezni valakivel - például mert az illető fizikai távolság miatt elérhetetlenné vált, esetleg elhunyt, vagy rosszabb esetben én értem földi pályafutásom végére és bizonyos rendezetlenségekkel távozok az életből. Olyan is előfordulhat, hogy bár tőlem nem kér valaki bocsánatot, de én mégis elengedem a bűnét és megbocsájtok - mert ha nem teszem, mentálisan kikészülök, mintegy foglya maradok annak a rendezetlenségnek, amit a történtek okoznak bennem. A Szentírás nem tér ki minden lehetséges eshetőségre, de azért szerintem alapelvként két dolog felé nagyon orientál bennünket:

1. A bűnök végső soron Istent sértik meg, nem csak azt, aki ellen elkövetik. Ezért a bűnök elrendezésének alapvető módja mindig Isten és ember között kezdődik, aztán ember és ember között is lehetséges.
2. A bűnökkel foglalkozni kell. A szőnyeg alá seprés nem megoldás. Az csak arra jó, hogy a tudati szinten eltemetett bűnök a sötétben maradva fertőződjenek tovább.

A második pont most leginkább az, amiről a sajtóhírek Till Tamás kapcsán szólnak. Egy gyermek meggyilkolásának nemcsak jogi értelemben nem lehet lejárati határideje, de erkölcsi értelemben sem. Számos okból helyes ez így, s ezek között bizony az is ott van, hogy irgalmatlan rossz üzenet a társadalom felé, ha egy ilyen kaliberű gonosztett büntetés nélkül marad. A végső tanulság ebből csak az lesz, hogy következmények nélküli világban élünk - ha elegendő ideig kihúzod, megúszod amit csináltál. Mindannyian érezzük, hogy ez nem működőképes, ez elfogadhatatlan, ez nem igaz. A tetteknek előbb-utóbb lesz következményük. És talán ha elfogadjuk ezt, akkor könnyebben megemészthetők az olyasféle teológiai fogalmak is, mint a rosszul csengő végső ítélet - ami nem szól másról, minthogy a dolgok legvégén legkésőbb számolni kell mindazzal, amit addig cselekedtünk, azaz egy erkölcsi természetű valóságban élünk. 

Till Tamás tragikus története egy kicsit nekem erről is beszél: hiszünk a bűnök nem-elévülésében és az igazságszolgáltatás időtlen mivoltában. Érdekes, hogy még egy szekuláris kultúrában is hajlunk az ilyesmire! S ha a jogalkotást úgy próbáljuk alakítani, hogy az tükrözze ezt a belső meggyőződésünket, vajon Istennek ne hagyjuk meg a jogot a végső ítélkezésre?

Tovább

Két karácsonyi ellenségünk

Bevallom őszintén, nagyon kedvelem azt a podcast sorozatot, amit a tévézés "nagyöregje", azaz Friderikusz Sándor évek óta bonyolít. Intellektuálisan igényes, elmélyült, fontos kérdésekről szóló beszélgetések ezek, igazán nívós vendégekkel. A legutóbbi adásban az ismert evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs volt a beszélgetőpartner - akivel a számos téma között az emberiség jólétének fenntarthatóságáról, a sokat emlegetett globális összeomlásról, és a tömegmédia káros hatásairól is szó esett - mitöbb, még Isten is belekeveredett a disputába. Én meg most belekeverem a karácsonyt...

Persze most nem kifejezetten Szathmáryról szeretnék írni, sem a globális összeomlásról - ezekkel már többször foglalkoztam itt a blogban. Ettől függetlenül mindig sokkoló és mélyen szántó, amikor nem valamiféle futóbolond prófétától, hanem valódi szakértő szájából hallok a nem is annyira távoli jövő lehetségesen szörnyűséges forgatókönyveiről. Amiről Szathmáry beszél, hogy az összeomlás felé sodródó emberiség számára az egyik legnagyobb kihívás lemondani a jelenlegi életszínvonalunk egy részéről.  Nem akarom magam kihúzni ezalól, hiszen én is ember vagyok. Az egyik fő probléma tehát a lemondás hiánya.

Ez nagyobb gond és mélyebben gyökerezik annál, mint amire talán számítanánk. Legalább két tényező képez benne akadályt.

Az egyik a természetünk. Egyszerűen evolúciósan is úgy vagyunk összerakva, hogy a vélhető kényelemről és haszonról való lemondás egy hihetetlenül fogcsikorgatva elérhető célállomás számunkra. Mi köze ennek az evolúcióhoz? Nos, az állatvilágban ismert a megerősítéses tanulás jelensége: amikor például beidomítanak egy állatot, megcsináltatnak vele egy tevékenységet, amit aztán jutalom követ. Az állat a jutalom miatt könnyen rávehetővé válhat az adott dolog megtanulására. De mi történik akkor, ha nem azonnal kapja a jutalmat? Ha időben eltolódik a jutalmazás, akkor az állat diszkontálja, vagyis kevesebbre becsüli az értékét. Nem kell messzire menni, hogy ezt a jelenséget a homo sapiens körében is felfedezzük: hiszen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!" Másként fogalmazva, bár kognitívan felfogjuk, hogy a takarékosabb életstílus és a talán kényelmetlenebb életvitelünk sokat segítene a globális összeomlás késleltetéséért - de lélektanilag nagyon nem hajlunk a dolog igazi elfogadására. A halogató reflexeink azt mondatják velünk, hogy most kell jól élni, jól érezni magunkat. Majd a következő generációk megoldják a problémákat, ez már nem a mi dolgunk lesz. 

Érdekes egyébként, hogy a Bibliában is egy van történet, amely mintha ezt a szemléletmódot mutatná: az egyébként jó királynak számító Ezékiás gondolkodott hasonlóan, amikor a babiloni követek meglátogatták. A sztori szerint Ezékiás ostoba módon az ország minden erőforrását, kincstárát, tartalékait megmutatta a hízelgő babiloniaknak - mintha csak valaki felfedné mindenét az ellensége előtt. Amikor emiatt Ézsaiás próféta borús hangon azt jövendöli Ezékiásnak, hogy ennek az lesz a következménye, hogy Babilon a jövőben kifosztja az országot, Ezékiás magában így okoskodik: "Akkor az én időmben béke és biztonság lesz." (2Kir 20,19). Vagyis, csakis a most és a jelen számított neki, az már kevésbé, hogy a következő generációkkal mi lesz!

A másik oka a kultúránk. Azaz, a genetikusan halogató természetünkre még rárakódik a kapitalizmusnak az az inherens tulajdonsága, hogy állandó növekedési kényszerre ösztönöz. Ez már nem a túlélés érdekében zajló tevékenységekről szól, hanem a zabálásról, vásárlásról, túlköltekezésről. Szathmáry szemléletes példaként hozza ide, hogy a textiliparnak óriási az ökológiai lábnyoma - de mi a fenének kell három havonta új ruhát venni? Hát, ha őszinték vagyunk csakis azért, mert a fogyasztói-kapitalista kultúra elhitette velünk, hogy ez így jó, erre kondicionált, erre nevelt bennünket.

Összegezve a fentieket tehát legalább két hatalmas akadály tornyosul előttünk, melyek együttes erővel szinte determinálnak a hanyatlásra: (1) a bennünk genetikusan jelen lévő, azonnali kielégülést kereső ösztöneink, és (2) az erre építő és ezt felhangosító kapitalista kultúra.

A magam részéről nagyon szeretem a karácsonyt, de elárulom az olvasónak, az elmúlt években jelentősen visszavettünk mindenféle vásárlásból és ehhez a döntéshez sziklaszilárdan tartjuk magunkat! Amióta ezt teszem, még kontrasztosabban látom, hogy milyen irgalmatlan pénzköltés zajlik karácsony környékén - olyan ez, mintha kiárusítanánk az ünnepet. Az én karácsonyomat persze mindez nem öli meg, de azért jólesik tudni, hogy a saját hitem más felé orientál, mint a fentebb ismertetett ösztöneim és a kapitalista kultúra. Szerintem a karácsony nem arról szól, mennyit bírunk kifizetni - hanem inkább arról, értünk mekkora árat fizetett Krisztus. Persze ez a más optika nyilván magával hoz valamiféle "azonnali jutalomérzetet", de ez legalább egy belső jutalom, egy abból táplálkozó megelégedettség-érzés, hogy maradok a pénzemnél és mégsem válik az egész ünnep semmivé számomra.

Valószínű, hogy az "azonnal jutalom" iránti olthatatlan szomjúságunkat nem tudjuk lecserélni. De talán átkeretezni igen: mi lenne ha a komfortból, túlköltekezésből, ajándékfelhalmozásból származó elégedettség érzésünket egyszerűen lecserélnénk egy másik elégedettség-érzése - amit akkor érzünk, ha képesek voltunk a saját kultúránkon felülkerekedni? És miért ne kezdhetnénk ezt el akár most karácsonykor?

Tovább

Azonos szinten

Magyar Péter és Menczer Tamás összecsapása két politikus indulatvezérelt verbális karatézása volt,  melyben mindketten a maguk malmára akarták hajtani a vizet. Az egyik úgy tett, mintha érdekelné a kisgyermekek sorsa, még ajándékokat is hozott nekik. Valójában csak a feltörekvő pártjának kívánt kampányporfelhőt generálni, és szerette volna megmutatni a választóknak, milyen hősiesen száll szembe a Birodalommal. A másik szereplő eljátszotta a gyermekvédőt, mint aki jóságos atyaként betakarja szárnyaival a kicsiket. Ám valójában csak kapott a lehetőségen, hogy a számára megvetendő és egyébként potenciálisan veszélyes konkurens figurába belerúgjon egy hatalmasat. Színház az egész világ.

"Az ember Istent kapta mércéül" - mondta egyszer a német protestáns teológus, Helmut Thielicke, és bizony keresztényként azt kell mondjam, mennyire igaza volt! Az isteni mérce persze irtózatosan magas. Senki nem képes megugrani, eddig se volt az, és valószínűleg ezután sem lesz. De a magas mérce legalább minden más fölé ágaskodik és mutatja az irányt: azt a helyes utat, amerre egy magát kereszténynek nevező embernek növekednie kell. Nem azt várjuk tehát senkitől, hogy elérje az isteni magasságot. De azt várjuk, hogy legalább nyújtózkodjon. Próbáljon irányt szabni a gondolkodásának, a szavainak és a viselkedésének. Nos, ez az egyik résztvevőtől jogosan elvárható lett volna, a másiktól azonban nem.

Menczer Tamás egy önmagát kereszténynek nevező politikai formáció embere. Egy olyan hatalomé, ami lépten-nyomon hangoztatja a kereszténységet, a keresztény értékeket, a keresztény egyháziságot, a keresztény politizálást. Nem mi választópolgárok kényszerítjük őket arra, hogy ezt tegyék, nem mi óhajtjuk, hogy a hit kabátját a politika testére ráadják - ők ezt maguktól csinálják. Pont olyanok, mint egy ember, aki saját magát kikiáltja magasugrónak, felrakja a rudat három méterre - aztán kiderül, hogy teljes erőbedobással sem tud egy méternél magasabbra ugrani. Nemhogy leveri a lécet, hanem alatta siklik át, és különben is tornából felmentették. Menczer Tamás viselkedése semmiben nem különbözött Magyar Péterétől - de pont ezért múlta alul azt, hiszen a kereszténység mércéje szerint neki különböznie kellett volna.

Magyar Péter viszont nem lobogtatja a hitét. Ettől függetlenül bevallom őszintén, én egyre jobban tartok tőle. Úgy néz ki, mint egy spindiktátor palánta. Látom, hogy a körülötte pezsgő és duzzadó rajongótábor szereti az akcióit, virtuálisan vállon veregeti ezekért, mert valamiféle határokon átívelő forradalmiságot és betyárságot azonosít a benne lévő abszolút gátlástalanságban. Nem akarok pánikot kelteni, de az az igazság, hogy kinézek belőle bármit és akármit. Tudom persze, hogy sokan belefáradtak már a regnáló rendszerbe, ezért kapaszkodnak tíz körömmel egy forradalmi messiás-karakterbe, amit most Magyar egy az egyben megtestesít számukra. Magyar Péter az elkeseredettek indulataiból építkezik, ebből szívja fel magát, ez adja a lendületét. Dühre épít, a nép megfáradtságának hullámain lovagol. De mi van akkor, ha ezzel a lendülettel egy veszélyes embert segítünk hatalomhoz?

Ez tehát most a kínálat Magyarországon a többség szemében. És azt kevesen veszik észre, hogy ennek a két embernek egyedül azokhoz a gyerekekhez nem volt semmi közük, akikért elvileg mindketten odamentek. Pont arról nem szólt ez az egész csetepaté, amire mindketten hivatkoztak: a kicsikről és kiszolgáltatottakról. Ez sajnos remekül fémjelzi mindkét oldal nívóját.

Nekem mindketten ellenszenvesek, visszataszítók, unszimpatikusak, mert maga a stílus az, amit megjelenítenek, tekintet nélkül a politikai tartalomra. Ha így beszél valaki, nem vagyok rá kíváncsi mit képvisel, mit gondol a világról, mit akar elérni, mi az üzenetük nekem, mint választópolgárnak. Az sem érdekel, hogy melyiküknek van igaza, ha ez eldönthető egyáltalán. Mert ahogy a bölcs mondás tartja: "bármilyen nyelven beszélsz is, nem mondhatsz mást, mint ami te magad vagy."

Azt viszont tudom, ami újra meg újra megerősítést nyer: annak, amit mifelénk keresztény politikának neveznek, esszenciálisan nem lehet semmi köze ahhoz, amit a Bibliában igazi kereszténységnek hívnak. És nem azért, mert tökéletességet várok egy keresztény politikustól, vagy valamiféle társadalmi Messiásnak szeretném látni, aki bevezeti a magyar népet a maga kis Kánaánjába. Aki ilyesmire számít egy politikustól - nevezze magát az a politikus kereszténynek vagy sem - az egyszerűen ostoba. De ha egy politikus önként veszi magára a kereszténység kabátját, bizony a mérce is feljebb kerül, és ahogy mondtam, nem én, hanem a politikus tette magasabbra. Akkor legalább látszania kellene a próbálkozásnak, az akarásnak, a botladozva követésnek, ahogy valaki botorkál Jézus lábnyomában, még ha nem is tökéletesen. 

Nos, a Magyar-Menczer szókaratéból csak az lett megint világosabb, amit eddig is tudtunk: hogy most már a látszat sem számít, és még botorkálásról sincs szó, csak vaksötétben ordítozásról. Erre legalábbis megfelelőnek bizonyult Magyar Péter gátlástalan politikai haszonszerző akciója.

Tovább

Magyar hangja: Zámbori Soma - vele beszélgettem

Zámbori Soma személyét talán kevesebben ismerik, mint a hangját: Amerika Kapitány vagy éppen a Madagaszkár című animációs film, hogy csak kettő példát mondjak. Nekem azonban az volt a célom, hogy a személyéről is többen tudjanak, ezért a podcastom új epizódjában vele beszélgettem.

Nem ez az első alkalom, hogy találkoztam Somával, de ha meg kellene mondanom mi ragadott meg benne leginkább, talán a tettrekészségét emelném ki elsőként. Szinte már túl sok mindennel foglalkozik, mármint a munkáján túl. Egyszerre olvas tíz könyvet, főiskolára jár, sőt doktorálni szeretne. Számos keresztény projektben vesz részt, létrehozott egy vízi zarándokutat (Pál apostol nyomán), csinálja a Biblia projektet, és kismillió más dolgot. Erősen hisz a "kulturevangelizációban", azaz abban a lehetőségben, hogy a kultúra eszközeit felhasználva közelebb lehet kerülni a ma emberéhez. Soma tehát amolyan "mindenlében kanál" típusú ember, aki egyfolytában pörög, ám miközben csaknem nyughatatlan, vágyik megtalálni a saját csendjét, ahogy ez a téma többször előkerül a műsorban.

Bevallom, nekem nagyon szimpatikus a kultúrához való viszonya: míg a kultúrharc kifejezetten divatos az erősen konzervatív keresztények között, Soma nem arról beszél és nem azt keresi, melyek a kultúra istentelen vonásai és hol lehet rámutatni a gyenge pontjaira, hanem inkább folyamatosan felhasználja a lehetőségeit és eszközeit az evangélium átadásának folyamatában.

Őszintén szólva a túl sok téma miatt a műsor egy kicsit talán eklektikusra sikerült, de pont ez a vibráló sokszínűség képes legjobban visszaadni milyen ember Soma. A beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább