Kakukk-keresztények és mások...

A minap a Válasz Online felületén találtam egy érdekes cikkben egy új fogalmat, amit szerzője egy videóra hivatkozva Kakukk-kereszténységnek nevezett. A Kakukk-kereszténység lényege röviden annyi, hogy vannak olyan teoretikusok, gondolkodók, véleményformálók, akik a kereszténységet felhasználják saját sikerük kovácsolása érdekében - miközben valójában nem hiszik el annak hittételeit. Rakjunk össze ebből most egy képet!

Meg kell mondjam, egyáltalán nem örülök annak a tipikusan nyugati trendnek, ami egyre kuszábbá és nehezebben értelmezhetővé teszi a hitemet. Ma már nem csupán az erkölcsi elvek relativizálásának világában élünk, de lassan az eddig érthető fogalmaink is úgy változnak-bővülnek-alakulnak, hogy az ember képtelen lesz kiigazodni végül, és nem látja majd a fától az erdőt. A kereszténység kifejezés mintha pontosan így járt volna. Azon túl, hogy Magyarországon minimum kétféle értelmezése van ennek a szónak (egyfelől politikai-nemzeti, másfelől biblikus módon is kezelhetjük), egyre jobban magyarázatra szorul mit jelent kereszténynek lenni. A témáról korábban már írtam egy közelítő bejegyzést, most azonban szeretnék előhozni egy gondolatkísérletet, amit a fentebb említett Kakukk-kereszténység fogalma miatt teszek. Nem állítom, hogy kerek perec igazam van ebben, csak rendszerezni kívánom, ma hogyan jelenik meg a kereszténység, mint olyan a társadalmi logika és a közgondolkodás szintjén.

Nos, próbáltam készíteni egy hevenyészett ábrát az egészről, ahol a középpontban "az igazi" kereszténységet tüntettem fel. Mivel én kereszténység alatt kifejezetten a biblikus alapú és belső meggyőződésen alapuló hitet értem, így azt hiszem jogosan kerülhet ez az ábra centrumába. Most nem kívánom hosszasan magyarázni, hogy miért pont ez van középen - de röviden azt látni, hogy a kétezer éves egyház apostoloktól örökölt alapvető hitvallásai, a kanonizált Biblia (deuterokanonikus könyvek ide vagy oda), valamint az első négy egyetemes zsinat alapján a helyzet nem sokat változott. Keresztény az az ember az egyház hitvallása szerint, aki bizalmát Jézus Krisztus személyébe veti, aki Isten Fia volt és feltámadt a halálból. Az egyház első hitvallásai tulajdonképpen Jézus személyét, a Szentháromság-tant tisztázzák és tesznek pozitív kiállást ezek mellett. Ehhez a hitvalláshoz képest térnek el a különféle, kereszténységre hasonlító, arra hivatkozó, vagy azt felhasználó látásmódok. Ezekből én most négyfélét jelenítettem meg a kis ábrámon:

A pszeudokereszténység címszó alá én olyan vallási mozgalmakat, szektákat, csoportokat sorolok, amelyek főleg teológiai bázisukat tekintve mutatnak eltérést az egyház és a Szentírás hitvallásától. Ilyen számomra a mormonizmus vagy Jehova Tanúi. Ezek ugyan felmutatják a kereszténység tanításainak némelyik elemét, de pont Jézus személyét és/vagy munkáját tekintve görbülnek el az alapoktól. Tudom, hogy hosszas vita lehetne a trinitástan biblikussága (amire itt most nincs lehetőségem), de mégis azt hiszem ez a csoport az, amit egy biblikus hívőnek nem kell annyira megmagyarázni. Nem azt mondom persze, hogy a pszeudokeresztény irányzatok mindenben rosszak és az odatartozó emberek "mennek a pokolba" - eleve ilyet nem is mondanék. De azt igen, hogy az ortodox hittől komoly pontokon eltérnek.

A másik kifejezés a deizmus, ami kicsit talán kilóg innen, hiszen ennek eszmei alapja mindösszesen annyi, hogy egy nem-beavatkozó istenségben hisz, aki maximum a világ teremtéséért felelős. Ez az istenség nem feltétlenül kell a kereszténységhez hasonlító Isten legyen, mindazonáltal a deizmus (az arisztoteliánus előzményeket mellőzve) mégis a keresztény nyugati miliő produktuma volt, így leginkább a kereszténység istenfogalmával dolgozik - a beavatkozás lehetősége nélkül. Mondani sem kell, a Biblia viszont egy beavatkozó istenség képét mutatja, más kérdés, hogyan és miként értelmezzük ezt a beavatkozást. Azt viszont semmiképpen sem mondhatjuk, hogy keresztényként egy nem-beavatkozó Istenben hinnénk.

A harmadik kifejezés az általam csak MMV-nek nevezett vallás: ezt  a rövidítést én találtam ki, és a "Magam Módján Vallásos" típusú emberek gyűjtőneveként használom. Az MMV vallás tulajdonképpen egy vallásos svédasztalról összerakott személyes boldogságportfólió. Azaz, kiszemezgetem a kereszténységből azt, ami az érzésvilágomnak, személyes preferenciáimnak tetszik és csak abban hiszek. Elfogadom, hogy a "Jóisten" létezik valahol a messzeségben, de (1) a hitem szubjektív, nincs egyeztetve a Szentírással és a hitvallásokkal, valamint (2) irtózom az egyházakhoz tartozástól, sőt bírálom az intézményes egyházakat. Azt hiszem azt láthatjuk, hogy egyre többen lépnek át az MMV irányba, akik kiábrándulnak valamiért az egyházakból, de a hitüket nem akarják teljesen elveszíteni. Nem foglalkoztatja őket erősen a kereszténység, de "jól jön", ha bajba kerülnek és lelki támaszra, vigaszra szorulnak.

Végül pedig negyedikként tettem ide a felvezetésben említett Kakukk-kereszténységet, ami alapvetően egy intellektuális igényű jelenség. Az ide tartozó személyiségek értéket látnak a keresztény ideológiában, az egyháztörténetben, a zsidó-keresztény erkölcsökben. Nincsenek kialakult teológiai nézeteik (mint például a pszeudokeresztény mozgalmaknak), nem tagadják Isten beavatkozóképességét és nem is feltétlen egy teljesen személyes meggyőződésük van. Nekem ilyen kissé Jordan Peterson, aki fontos értékeket lát a kereszténységben, a Szentírásban, ki is fejezi a támogatását... de az egyház hitvallását szerintem nem vallja - vagy legalábbis nekem nem ez jött le róla. Vagy a konzervatív-meleg író, Douglas Murray, aki könyveiben támogatja az egyházat és a kereszténységet, miközben kérdéses mennyire ismeri hitvallásszerűen annak tanításait. Sokan ezzel vádolják Aayan Hirsi Ali-t is, hogy nem világos mennyire tartja igaznak az egyházi hittételeket - vagy inkább csak társadalomformáló, erkölcsformáló, globálisan jó lehetőséget lát a kereszténységben.

Egyszóval és röviden: ma már nem elég a kereszténység magjával és mibenlétével tisztában lenni. Szükséges látni a kereszténység holdudvarát, a környezetében repülő "kisbolygókat" is, mert a fenti táborokban olyan emberek is vannak szép számmal, akik magukat kereszténynek tartják. Nyilván egy Jehova Tanúja, egy MMV-vallást követő, de egy Kakukk-keresztény sem fogja saját magát nem-kereszténynek identifikálni - sőt, számukra gyakran a biblikus keresztények vannak a körön kívül. (Talán a deista lehet ezalól kivétel.) 

Tisztában vagyok azzal, hogy a fent látható, összedobott ábra javítható, finomítható, bővíthető. Nem is monolit igazságként, hanem csak gondolatkísérletként tártam elétek. Ám abban biztos vagyok, hogy a kereszténység mint fogalom ma nagyon sok dolgot jelenthet - és ez nekünk a legrosszabb. Nem nézhetjük szó nélkül, ahogy ez a kifejezés inflálódni kezd - mert félő, ha nem teszünk semmit, az a tartalom rovására megy majd. Ahogy valaki frappánsan megjegyezte: "A biblikus kereszténység nem populáris. A populáris kereszténység nem biblikus." Hát igen...

Tovább

Belső megújulás?

A Bese Gergő atya körüli porfelhő elképesztően sokféle kérdést, véleményt, gondolatot felkavart, kezdve az egész mögött meghúzódó politikai szálakkal, a kognitív disszonancia feldolgozásának kérdésével, vagy éppen a látens homoszexuális viselkedés mibenlétével. Nem akarok, mert nem is tudok mindennel foglalkozni, amit ez az ügy érint, de megütötte a fülemet egy immáron többször visszatérő gondolat, ami a történtek kapcsán a katolikus egyház megújulásáról szól.

Ha optikai illúziót szeretnénk látni, nem kell bűvésznek lennünk, és különösebb erőfeszítésre sincs igazán szükség. A hétköznapi valóságunkban számos olyan dologgal találkozhatunk, ami nem pontosan az, aminek látszik. Vegyünk egy rendkívül primitív példát: tessék bedobni egy ceruzát egy pohár vízbe, és máris kész az illúzió. A ceruza a vízben úgy néz ki, mintha eltört volna - ez a vizuális élményünk vele kapcsolatban -, holott  tudjuk, hogy semmi baja. Nyilván komolyabb mentális erőfeszítést nem igényel felismerni a látvány mögötti valóságot.

Bese Gergő sztorija, ami még mindig előkerül a napi hírekben (a botrány remélhető politikai haszna miatt) nem illúzió, hanem pontosan az, aminek látszik: egy álságos pap, aki élesen kritizálta a homoszexuálisokat, maga is homoszexuális, most pedig lebukott, ő maga is elismerte a történteket, a pozíciójából pedig elmozdították. Az illúzió viszont a történtek egyfajta értelmezése, amit most már több alkalommal is hallottam emberektől.

Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy Bese felfüggesztése és eltávolítása annak bizonyítéka, hogy alapos reform és belső megújulás zajlik a katolikus egyházban. Sőt, olyan is akadt, aki szerint valójában egy tisztulni vágyó egyház akciója volt az egész botrány! Ezt támaszthatja alá az is, hogy Besével szinte egy időben két másik pap is lebukott - igaz, ők pedofília vádjával. Egyszóval úgy nézhet ki az avatatlan szemnek, hogy a katolikus egyház végre megelégelte a dolgokat: most aztán igazán elkezdték kiszórni azokat a klerikális személyeket, akik nem felelnek meg a biblikus felfogásnak, az egyház hitelveinek és erkölcsi követelményeinek! Miután a katolikus egyház rengeteg hívet veszített az elmúlt években, krónikus paphiánnyal küzd és alapos hitelvesztést kénytelen elkönyvelni, a sarkára állt és bár megkésve, de cselekvésre szánta el magát! Persze Bese Gergő ettől még tényleg megtette, amivel vádolják - de a lényeg mégis az, hogy itt az egyház megtisztulásának lehetünk szemtanúi. Így szól az értelmezés. Megtisztulás, megújulás, megváltozás. Vagy mégsem az?

Szerintem nem. Szerintem ez csak egy vízbe dobott ceruza.

Sajnos nem dicsekedhetek azzal, hogy amióta megszülettem, bármelyik felekezet megújulásának, felébredésének, alapvető változásának lettem volna tanúja. De a Szentírásból, az egyháztörténetből és saját felekezetem (a pünkösdi mozgalom) emlékeiből azért tudok ilyesmire példát mondani: amikor emberek tömegei valóban megtérnek, egész társadalmak tényleg megfordulnak, akár új felekezetek is alakulnak egy igazi reform nyomában. 

Tudom azt persze, és nem kívánom becsmérelni vagy alulértékelni, hogy Ferenc pápa próbál komoly változtatásokat eszközölni a katolicizmusban. Arról is tudok, hogy igenis vannak belső törekvések a katolikus egyház megújulására - ennek teológiáját most nem akarom kritika alá vonni. Abban viszont biztos vagyok, hogy Bese Gergő ügye nem tartozik ezek közé és nem is érdemes ezt az ábrándot táplálni magunkban.

Szögezzük le, hogy egy belső megújulás mindig a bűn felismeréséből és az attól való megundorodásból növi ki magát. Itt erről szó sem esett: Bese nem azért lépett hátra, mert egy szép reggel arra a felismerésre ébredt, hogy amit tesz az helytelen az Isten és az emberek szemében. Ha nem buktatják le belülről, valószínűleg a mai napig tenné, amit eddig tett. Kényszerhelyzetbe hozták, ennyi történt összesen. Legalább ilyen fontos, hogy amennyiben igaza van egyházi feletteseinek, még őket is meglepte, ami Beséről kiderült. Tehát nem arról beszélünk, hogy a tekintélyes egyházi vezetők mély bűnbánattal megértették, ez az egész így nem mehet tovább - sokkal inkább azt ismerték fel, hogy van egy vállalhatatlan figura a soraik között, aki mind a politika, mind az egyház számára ezután már csak terhet jelent - jó lenne tehát tőle minél gyorsabban megszabadulni. Ezt támasztja alá, hogy amint Besét kirúgták az állásából, láthatatlan emberré vált: törölték korábbi posztjai jó részét és alig-alig esett róla szó a kormányoldali sajtóban. Egy megújulásra törekvő egyház sose tenne ilyet: a bűn megvallása nem vezethet lapításhoz, hírzárlathoz, szájak befogásához. Végül pedig már arról is olvashatunk, hogy az egész lebuktatás mögött személyes szál húzódhat meg a háttérben - vagyis még csak nem is az egyház volt feltétlenül Bese kizárásának kezdeményezője.

Valahol persze megértem, hogy jobbnak és kedvesebbnek tűnik, ha a történteket egyfajta belső egyházi megújulásként és megtisztulásként kommunikálják nekünk - de az érzéseink ellenére az egész továbbra is csak vízben elgörbült ceruza marad. Olyan értelemben persze a magyar katolikus egyház tényleg tisztább lett, hogy az elmúlt két napban három papját is felfüggesztette, akik erkölcsileg problémásnak tűntek. Az igazi megtisztuláshoz azonban sokkal-sokkal többre van szükség egyházjogi-politikai intézkedéseknél: a gondolkodásmód teljes megfordulására, ha úgy tetszik, szívbeli megbánásra, felismerésre, újrakalibrálásra, aminek őszintén szólva én nem igazán látom a meggyőző bizonyítékait. Nem akarok a szükségesnél keményebben fogalmazni, de a tékozló fiú csak akkor volt hajlandó megfordulni és hazamenni, amikor már az éhezés szélén állt, és a számára tisztátalan disznók eledeléből (szentjánoskenyér) sem akartak adni neki. Ez volt az a pont, ami a valódi belső megújulás motorjává vált és elvezetett ahhoz a belső fordulathoz, amit a bibliai narratíva megkapóan így fogalmaz meg: "ekkor magába szállt". A katolikus egyház még nem tart itt, nincs ennyire szorult helyzetben, még nem a léte múlik a megforduláson. Nem kívánom nekik, hogy így legyen, mindazonáltal a belső megújulás nem fog menni igazi krízishelyzet nélkül.

Tovább

Jobbfácán

"Megint egy meleg pap" - akartam adni ezt a címet, de rájöttem, hogy ez botorság volna. Nem elég clickbait, az olvasók talán átlépnek majd, senkinek a szeme se rezdül, mert nincs semmi érdekes abban, hogy egy katolikus atyáról kiderült, miközben ekézte a melegeket, maga is homoszexuális. Ráadásul, ennél sokkal többről van itt szó.

Torkomon akadt egy almacsutka. Nem találok szavakat. Na jól van, valahogy muszáj elkezdeni, csak nehéz máshogy fogalmazni: Bese Gergő atya, dunavecsei plébános olyannak tűnik, mint aki felfelé sikít a hullámvasúton. Valahogy fordítva van bekötve. Csinál egy csomó mindent, ami összeférhetetlen a hivatásával, és ahelyett, hogy hat réteg föld alá temetné, próbálná az éj leple alatt tartani, inkább a nyilvánosság fényébe helyezi. Elképesztő, de van ilyen.

Nem arra gondolok most, hogy a kormány szekértolója, aki a szószékről megmondja a frankót, kire kell szavazni és kire nem. Hát ilyet láttunk már: propagandapap. Van belőlük itt is, ott is. Élő szövet a belső fémvázon: csak azt teszi, amire programozták. Lapozzunk!

Őszintén szólva én már azon sem lepődök meg, hogy meleg. Majd leboltolja a Jóistennel - ha másként nem megy. Más kérdés, hogy ez már elvileg homlokegyenest szembeáll papi hivatásával, a katolikus hittel és teológiával, de meglepetést biztosan nem okoz. Tulajdonképpen még az sem, hogy miközben meleg, képes ekézni az LMBTQ-propagandát vagy nekimegy Hodász Andrásnak, aki nyíltan felvállalta saját másságát. Ezt a képmutatást is ismerjük, nincs benne újdonság.

Végül pedig azon sem lepődök meg, hogy már egy egész aktát vezettek róla, mire a tevékenysége a felszínre került. Az az egyház, amelyik képes pedofil papokat áthelyezni és tologatni egyik plébániáról a másikra, úgy vélekedik, mintha az Isten háta mögött lenne - vagyis olyan helyen, ahol következmények nélkül lehet gyűjteni a botlásokat, hiszen ezt Odafent senki nem veszi majd észre.

Nem azt mondom, hogy a fentiek jó dolgok, csak annyit, hogy nem meglepők.

Ami viszont újdonság - mármint ha igaz -, hogy Bese atya homoszexuális kalandjait rögzítették is, ami felkerült bizonyos meleg-pornóoldalakra. Vagyis az atya olyasféle melegpartikon vett részt, ahol számolnia kellett ezzel az eshetőséggel és a hírforrások szerint pontosan ez történt. Valahol tehát a Szájer-ügy egyházi különkiadásáról beszélünk, ereszen csúszás nélkül, viszont megfelelő hozzáféréssel a kíváncsi szemek számára.

Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóktól, de ez már olyan szintű dolog, mintha Bese atyát különórákra vitték volna hülyeségből! Ha meleg vagy, pap vagy, nem bírod féken tartani a szexuális vágyaidat, ráadásul egy konzervatív jobboldalhoz kötöd magad, aki rendszeresen felszólal a közbeszédben a melegség ellen, legalább diszkrét lennél! Valahogy úgy oldanád meg a dolgaidat, hogy azt ne rögzíthessék kamerával, ne tehessék ki bizonyos kirakatokba, ne kapjon olyasféle publicitást, ami aztán nemcsak rád, de az általad képviselt közösségekre is keményen visszaüthet. Bese atya a lovak közé dobta a gyeplőt, és ment az ösztönei után - láthatóan kevéssé izgatta mekkora rombolást okozhat mindez a környezetében. De akkor ezek szerint abban is képmutató volt, hogy nem szerette annyira a politikai közösségét, hogy ne kockáztassa annak jó hírét. Nehéz másra következtetni.

A többit meg tudjuk. Sajnos megint az lesz ebből, hogy "ilyen az egyház" és "ilyenek a konzervatívok", meg "minden pap csaló és szélhámos" és különben is "aki a melegek ellen beszél, az látens homoszexuális". Elárulom, máris van olyan ismerősöm, aki elkezdte az ehhez hasonló üzeneteket szórni az interneten: hogy egyetlen egyházi személyben sem lehet megbízni - ami persze így rám is vonatkozik, hiszen az egyházban többféle funkcióban is dolgozom. Tudjuk persze, hogy ez túlzás, hogy vannak azért papok, akik tényleg azok, akiknek látszanak, és vannak megbízható, kedves, valódi szolgálók az egyházban. Állítom, mert tudom, hogy ők vannak többségben. Viszont ők nem szerepelnek a nagypolitikában, nem áldják meg miniszterelnökök irodáját, nem villantanak nagyot hazugságot ontó propagandistákkal. Hanem csak ahogyan vannak, teszik a dolgukat. 

No meg leírhatom, de a hangom gyenge hozzá, hogy itt akkor sem politikai ügyről van szó, ha Bese atya történetesen kötődik a jobboldalhoz, illetve pontosabban a kormányhoz. Ez alapvetően erkölcsi-egyházi-teológiai ügy, és persze Bese személyes bukása, ami ettől függetlenül megint nagyobb körben pusztít, mint amire szükség lenne. Édes Istenem, irgalmazz kérlek!

Tovább

Tartsd fent a feszültséget!

Amióta lelkipásztorként is végzem a tevékenységem, és nem pusztán teológiai oktatóként, azt hiszem valamivel érzékenyebb lettem a körülöttem élő emberek problémáira. A problémák jó része mögött teológiai bizonytalanságok, konkrétabban a hitünkkel kapcsolatban felmerülő kétségek állnak, melyek érzelmileg is nagyon megterhelők, adott esetben kognitív disszonanciákhoz vezetnek. De ami a legrosszabb, bárhogyan akarjuk megoldani őket, nem tudunk szabadulni tőlük. Pedig talán éppen ez a kulcs - hogy nem is kell szabadulni...

Most akkor mi az igazság: a teológiai determinizmus (mint ahogyan a kálvinisták állítják), azaz Isten eleve elrendelt mindent, vagy a szabad akarat (bármit is értünk rajta), vagyis az egyén határozza meg inkább a saját sorsát? Mit tanít a Biblia az "Isten országáról" pontosan? Mert egyszer úgy beszél róla, hogy az már "itt van közöttetek", de akkor minek kéri Jézus, hogy imádkozzunk az eljöveteléért ("jöjjön el a te országod")? Ha azért nyitom ki a Bibliát, hogy egy konkrét élethelyzetemben konkrét üzenetet találjak benne, ezt hogyan csináljam? Bökjek rá a mutatóujjammal, csukott szemmel egy igeversre? És honnan tudom, hogy ez nemcsak az én agyszüleményem? Valószínűleg persze az, de milyen alapon is zárhatom ki, hogy akár Isten is felhasználhatja a saját agyszüleményemet, hogy velem kommunikáljon?

Nos, azt hiszem iszonyú mennyiségben lehetne sorolni a jobb és rosszabb példákat a hitéletünk kontextusában, és az embernek van egy olyan érzése, mintha ezek egy tőről fakadnának: a bizonytalanságot úgy szeretnénk megszüntetni velük kapcsolatban, hogy határozottan döntünk valamelyik opció mellett. Így tehát azt mondjuk, inkább hiszünk a determinizmusban (és nem igazán a szabad akaratban), inkább eljövendőnek véljük Isten országát, és inkább nem bökdösünk az ujjunkkal bibliaversekre, ha Isten segítségét kérjük. Persze dönthetünk másként is - a lényeg, hogy valamit muszáj dönteni, mert ellenkező esetben együtt kell élni azzal a feszültséggel, amit az ehhez hasonló kérdések miatt mentálisan érzünk és ami feldúlttá, feszültté, lelkileg nehézzé teszi a hitéletünket.

Ez a jelenség persze nem pusztán hitéleti, szerintem az élet egyéb területein is éppen így jelentkezik. Csak egy gyors példa: konzervatívabb vagy liberálisabb értékekre van szükség a társadalomban? Nyilván: mindkettőre,  mégis ádáz vita dúl ezek körül, mintha muszáj lenne dönteni, szavazni kellene egyik vagy másik mellett. Az emberek kiközösítik, kiutálják egymást, ha határozottan állást foglaltak valamelyik oldalon, és egy boldog jövőképet vizionálnak, ha a liberálisabb vagy konzervatívabb értékek diadalmaskodnak. 

Mégis, úgy tűnik nem vezet túl sok jóra, ha a tipikusan "kétvégű" dilemmákat megoldjuk, ha elvágjuk a közöttük meglévő feszültséget, és egyik vagy másik oldalra adjuk a voksunkat.

Bennem egyre inkább erősödik a meggyőződés, ha a konkrét szavazás nem segít, amivel szeretnénk feloldani a dilemmáinkat, akkor talán inkább meg kell tanulni együtt élni velük. Talán a feszültséget, amit ezek okoznak, káros dolog feloldani. Maradva a legelső példámnál, miszerint VAGY az isteni determinizmusban, VAGY az Isten által adott szabad akaratban illik hinni, remekül okoskodik D.A. Carson, amikor ezt mondja:

"Tegyük fel például, hogy a vitapartneremet annyira lenyűgözi Isten szuverenitása, hogy az e fontos igazságot alátámasztó összes szakaszból és érvből építi föl teológiai rendszerét, majd e háló segítségével kiszűri azokat a bizonyítékokat, amelyek értelmezhetők a teológiai rendszerének megkérdőjelezéseként. Az azonnali válaszom az, hogy az illető eljárása módszertanilag megkülönböztethetetlen azétól, aki először a valamiféle emberi szabadságot alátámasztani látszó szakaszokból és elvekből építi föl teológiai rendszerét, majd kiszűri a kiválasztásról és eleve elrendelésről szóló szakaszokat, amíg biztonságosan hatástalanítani nem tudja azokat azáltal, hogy újradefiniálja őket. A dolog lényege a redukcionizmus."

Másként fogalmazva, az eleve elrendelésről (teológiai determinizmusról) és szabad akaratról szóló teológiai viták nem csak amiatt frusztrálóak, mert a téma végtelen hosszúságúnak és megoldhatatlannak tűnik. Hanem attól is, hogy a résztvevők sok esetben minden áron meg akarják fejteni a kérdést, vagyis elvágják a feszültséget a két oldal között. Azt még elhiszem, hogy valakinek az egyik megközelítés szimpatikusabb a másiknál. Én nem vagyok kálvinista, alaphangon berzenkedem az erős determinizmustól, úgyhogy belátom, hogy nekem a szabad akarat a vonzóbb lehetőség. De azt is belátom, hogy a Szentírás nem engedi meg, hogy az egyik oldal hatálytalanítsa a másikat. A Szentírás fenntartja a feszültséget a kettő között, mindkettő mellett érvel - és jól van ez így.

Az emberi lélek belső feszültségei persze nagyon szövevényesek, de szerintem sok "lelki nyavalyánkra" valamiféle gyógyírral szolgálhatna, ha bizonyos kérdéseket nem kívánnánk bármi áron megoldani, hanem a közöttük lévő feszültség fenntartására törekednénk. Valaki jogosan feldobhatja most a labdát: és ez mire jó? Miért jó állandóan kérdésekkel kínlódni, nem dönteni, feszültségben élni? Nos, erre válaszolhatnék annyit, hogy "jó vagy nem jó, ilyen az élet", de ez meglehetősen gonosz és sovány felelet volna. Szerintem a feszültség fenntartása arra mindenképpen alkalmas, hogy ösztönözzön a dolgok kutatására, a kép élesítésére, a mélyebb megértésre. Ha feszültség van egy kérdésben, az felhívja magára a figyelmet, mindig pulzál, mindig mágnesként vonz bennünket, hogy foglalkozzunk vele. Talán a létünkben igazán fontos dolgok köré szerveződik ilyesféle feszültség - és ez a feszültség garantálja, hogy úgy élünk majd, hogy mindig ezeknek a dolgoknak a közelében legyünk. Ha megoldjuk vagy feloldjuk ezt a feszültséget, az a tanulás, megértés és növekedés megszűnéséhez vezethet. Jó példa erre a fundamentalizmus a kereszténységben, amiben kevés a valódi és lényegi kérdés, de sok a kinyilatkoztató szándék. A fundamentalista kerülni akarja a kérdésekben rejlő feszültséget - mégpedig úgy, hogy ad egy lekerekített választ, rányomja az "ez a biblikus" címkét, és ezzel a téma lezárva. Nagyon sokan persze érzik a lelkükben, hogy ez rendkívül kevés, tehát mégis elkezdenek tovább kérdezni, és ezzel gyakorlatilag visszahozzák a feszültséget a kérdésekbe - aztán tovább is lépnek a fundamentalista keretből, ami az igazi kérdezésnek nem nagyon ad terepet.

Lélektani oldalról persze nehéz ezzel együtt élni. Nehéz egyrészt mentálisan elrendezni a "kettős végű" problémákat, melyekre jó eséllyel soha nem adható egyetlen, lezáró válasz. Nehéz felismerni, hogy a lezáró döntés egyik vagy másik opció mellett nem fog nyugalmat hozni - hiszen mindig lesz ellenérv vele szemben. Végül nehéz az embernek azt is belátnia - ha eljut egyáltalán eddig -, hogy mennyi időt és energiát elfecsérelt, amikor redukcionista erőltetéssel akart lezárni egy lezárhatatlan kérdést - ahelyett, hogy ezt az energiát másra fordította volna. Egy szó, mint száz: a bölcsesség ahhoz kell, hogy belássuk, vannak ilyen kérdések, melyekben lehet személyes preferenciánk, de közben mégsem szabad elveszíteni a rugalmasságunkat.

Tovább

Az uralkodó faj sorsa...

"Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" - adja parancsba Isten mindezt a Genezis 1,28-ban a frissen teremtett emberiséghez szóló első mondatában. "Ennyi emberre semmi szükség nincsen" - fogalmaz Csányi Vilmos legfrissebb könyvében. Nyilván a Bibliát magasabb polcra tesszük, mint Csányi Vilmost - de azért így is maradnak kérdéseink...

Egy kedves barátommal és kollégámmal pár napja egy klimatizált teremben ültünk, megkönnyebbülten nyugtázva, hogy odakint a nagyvilágban milyen iszonyatos hőség van, de idebent legalább elviselhetők a viszonyok. Ennek kapcsán elmesélte, hogy ő és a felesége mostanság megélnek egy olyan érzést, amivel eddig még - igen küzdelmes életük során - soha nem találkoztak: klímaszorongás. Ezt az érzést egy teljesen hétköznapi, ámde újra és újra ismétlődő jelenség okozza: ahogy vidékről a fővárosba jönnek, minden nap elsuhannak néhány kukoricaföld mellett, amit ropogósan szárazra tördelt az aszály. A növényeknek annyi, láthatóan a talaj sem jó már. Történetesen tudják, hogy ez a föld nemrég még bőségesen termett, ráadásul speciális öntözési technikákkal viselték gondját - számolva a kimerítő hőséggel, jobban figyeltek a növények vízzel való ellátására. És mégis: az egész terület gyakorlatilag tönkrement. Mondani sem kell, mivel nincs olyan méretű aratás a térségben, amekkora eddig volt, így a mezőgazdasági gépeket karbantartó cég léte is veszélybe került, vállalkozások szűnnek meg - itt pedig folytathatnám a tragikus sort tovább sok egyéb más jelenséggel.

Mindezt csak példaként kívántam most felhozni, a lényeg az, hogy barátom őszintén elmondta, minden nap azt látják a szemük sarkából, hogy a világ halódik megfele körülöttük. A tönkrement búzamezőket látva egészen apokaliptikus levertség lesz úrrá rajtuk. Hozzáteszem, nem egy hisztérikus világvége-váró keresztényről beszélek, aki pánikot akar kelteni, hanem egy átlag feletti józanságú, higgadt és kimért emberről. És ahogy ő fogalmazott: mivel unokái vannak, tulajdonképpen már nem a saját sorsa miatt aggódik leginkább és a szorongást sem önmaga miatt érzi.

Az olvasó most jogosan felteheti a kérdést, mi köze mindennek a teológiához, a hithez vagy az egyházhoz? 

Azon túl, hogy a bevezetőben leírt első két mondatomra újra ráirányítom a figyelmet, hadd idézzek pár sort a korábban már említett Jem Bendell tollából, aki Összetörve című könyvében szépen sorra veszi a jelenleg zajló összeomlás okait. Bendell úgy látja, hogy amikor a környezeti válság témája szóba kerül,  gyakran olyan módon beszélünk erről, hogy a környezetet valamiféle embertől elkülönített természeti világként azonosítjuk magunkban. Tehát vagyunk mi emberek, akik a városainkban éljük a modern, technológiai alapú életünket - és van "odakint" a természet, ahol most éppen nagy bajok vannak:

"A modernitás egyik legmélyebb értelmezése az az elképzelés, hogy az ember elkülönül a "környezettől", fontosabb annál, és arra hivatott, hogy uralja azt. Az ilyen hétköznapi feltételezéseknek vallási előzményei vannak, amelyek közelebbről megvizsgálva úgy tűnnek, mint az európaiak által a 16. században kialakuló gyarmati indíttatású, térítő jellegű tanítások félreértelmezései."

Bendell ezután utal a bevezetőmben említett igeversre, miszerint az embernek uralkodó fajként szükséges a természet felett állnia, amit az egyháztörténet során sokszor értelmeztek a leigázás módján. Vagyis Isten arra teremtett minket, hogy magunk alá gyűrjük a világot. A gyarmatosító-hittérítő törekvések pontosan olyan hatalmaskodó-uralkodó antropológia mentén szerveződtek, ami erről szólt - a természet pedig erőforrást jelentett a leigázáshoz.

Azon túl, hogy a teremtésteológia szerint nyilván nem erről szólt az isteni megbízás (az uralkodás inkább a föld művelését és gondozását, megismerését és felügyeletét takarja), bennem felmerült még egy kérdés. Mi van akkor, ha már teljesítettük Isten parancsát? Könnyű a Biblia és Csányi Vilmos szavait egymással szemben állónak látni, de nem inkább arról van szó, hogy már sokasodtunk, szaporodtunk és betöltöttük a földet? Hogy már megoldottuk a feladatot, teljesítettük Isten kérését? Sőt, tovább provokálva az olvasót, mi van ha egyenesen túlteljesítettük amit Isten kívánt? Egészen más kérdésekben vannak erre példák a Szentírásban!

Persze én is érzem, hogy amennyiben kijelentjük mindezt, és megszavazzuk, hogy felesleges több embernek születnie, azzal igen vékony jégre tévedünk keresztényként. Rossz dolgok eredője lehet az ilyesmi. Csupán egy hasraütésszerű példa: képzeljünk el egy esküvőt, ahol a fiatalokat összeadó pap azért imádkozik, Isten nehogy megáldja gyermekekkel a házaspárt - hiszen van ember bőven a föld színén, nincs szükség újabbak születésére. Nyilván ez teljesen nonszensz. Nemcsak azért, mert nem illendő egy paphoz vagy lelkészhez, és nem is csak amiatt, mert meglehetősen ellentétesnek tűnik a keresztény erkölcsi gondolkodással, hanem mert egyszerűen zsigerileg állunk szemben vele. Az a vágy, hogy egy pár gyermeket akar magának, ösztönszerű, természetes és kikerülhetetlen. Tökmindegy mennyien osztozkodunk az erőforrásokon. 

A rossz hír viszont az, hogy a természetet nem érdekli a mi vágyakozásunk, sem az ösztöneink, sem az, hogy mit akarunk magunknak. Valóban túl sokan vagyunk,  ráadásul gyorsan szaporodunk, és ez az egyetlen tény önmagában hozzájárul a globális összeomlás siettetéséhez. A természet nem várja meg a felismeréseinket, a teológiai vitáink végét, azt a pontot, amikor végre eljutunk valamiféle közös konklúzióhoz. Hanem a maga folyamataiban, hol gyorsabban, hol lassabb utakon, de összeroppan.

Ez a probléma tehát: hogy van bennünk egy velünk teremtett ösztönös vágyakozás, amit nem szerencsés és nem is lehet elfojtani, így egyre többen és többen leszünk - ez pedig egyre inkább szembekerül a természeti környezet pusztulásával, kizsákmányolásával, felélésével.  Milyen kiutak jöhetnek szóba? Mit tud az egyház és a teológia a maga módján mondani és hozzátenni? És végül egy pasztorálpszichológiai szempont: mihez tudunk kezdeni azzal a klímaszorongással, ami a pusztuló valóság miatt erősödően jelenik meg a mindennapi életünkben? Kíváncsi vagyok a véleményekre!

Tovább